Irodalmi Szemle, 1972
1972/10 - ÚJ HANGOK - Szigeti László: Szigeti László
új hano'ok Szigeti László az Öreg (Részlet) Mikor belépett az ajtón és ráesett a konyhalámpa sárgás fénye, már tudtam, hogy részeg. Észre sem vett. Arra sem méltatott, hogy visszaköszönjön: Jó estét, Karcsi fiam. Átnézett rajtam, mint éveken keresztül állandóan. Közöny a gyökön — gondoltam. Az öreg leült az asztalhoz, a kopott fehér székre, s kidülledt szemével az alattunk zöldellő kertet bámulta. Arra a székre, amelyen ült, még Igort sem engedte leülni, pedig ezt az unokáját szerette a legjobban. És nem! Semmi pénzért sem! Ez az egyedüli biztos helye a világban, ez a szék, a páraette, penészszagú konyha közepén. Csak ült, hosszú orra egészen a szájáig lógott, borotválatlan áliára ősz szőrszálak fagytak, torkából hangos lihegés tört elő. Tudom, mire tízig számolok, a fejed már lent lesz az asztalon, két tenyeredet homlokod alá temeted, és alszol. Egy, kettő, három, négy... no, Öregem, hová sietsz?..., hat, hét. Na de ilyet. Már hétnél? Ennyire leittad magad, öregem? Hát nem szégyelled magad, Öregem? Inkább félreraknád a nyugdíjadat, hogy minél előbb kicserélhessük a tévét, a mosógépről nem is beszélve! Na de Öregeeeeem. ..! Irtó rondán festesz, ha az asztalon alszol. A nyálad végigcsurog az ajkadon, rátapad a halványzöld asztallapra, amelyről naponta szalonnát tömsz magadba, finoman büdös friss hagymával. Sört iszol hozzá, mert itthon szégyellsz rumot inni. Kár, hogy alszol, úgy szeretnék veled beszélgetni, mint még soha. Kim vagy te nekem, azon kívül, hogy megcsináltál? A neved, azt tudom. Ne tiltakozz, ennyit igazán kell, hogy tudjak rólad: Gyertyási Márton vagy. Ez az egyetlen ésszel fölfogható bizonyítéka annak, hogy a fiad vagyok. Kik voltak a szüleid? Ki vagy te? Hol ismerted meg anyámat? Gondoltál rám, arra, hogy leszek, mikor ölébe engedett anyám? Vagy akkor is részeg voltál? ... Nem szeretlek, sőt néha kívánom hogy... igen, kívánom... ugye sejted, mit...? És minden tetted engem igazol. Naponta harminckét tablettát szedsz, négyfajta mérget rágsz masszává, minden második órában eldobsz egy napot hátramaradt lehetőségeidből. Te nem tudod, és anyu se, mert neki se mondtam meg: azt a gyógyszert, amit kérsz tőlem minden hónap végén, nem a pozsonyi haveromtól kapom, hanem Svájcból hoztam, dobozát kerek ezer koronáért. Csak akkor használ, ha nem iszol. Te meg, hogy pontosabb legyek, vedelsz! Ezer korona... Mennyi rumot lehetne inni egy ezresért a Leninél? Kerek kétszázötven féldecit. Kétszázötven féldeci rumot. Attól biztos felfordulnál. De ne. Még ne fulladj végleg a rumba. Még nem tudom, ki vagy. Ki is az én apám...? A válasz, amit magamban megfogalmaztam, kicsit szemtelen. Talán nem is szép tőlem, hogy nem mondom a szemedbe, de félek, megsértődnél, elrohannál valahová a Dunához, belemásznál egy korhadt fűzfatörzsbe, és te lennél a részeg Diogenész. De vigyázok rád. Bár nem kedvellek, kötelességemnek tartom a segítségnyújtást. Most itt horkolsz a konyha krumpliszagában, s homlokodon kivirágzanak a verejtékrügyek. Szétterpesztett lábszáraid között habos nyáltőcsa csillog. Kedvem lenne belekeverni a svájci orvosságot, kiskanállal visszarakni a szádba, és soha, soha többé nem hozatni nyugatról gyógyszert...
