Irodalmi Szemle, 1971
1971/1 - FIGYELŐ - Zalabai Zsigmond: Második születés
„Már kőtáblává szigorodva vallat az ajtó, melyen nincs kilincs kezemhez. A lépcsőház kígyóvá zsugorodva ' reámfröccsenti még ítéletét." (ítélet) Ugyanebben a verseben „a küszöb... csahol, dühöngő ebbé változott", és „csikorog, mint a rágalom a szájban / a vaskapu". Gutal világában „a tárgyak formájuk feladva" (Alázatos idő) kavarognak, csörömpölnek, az anyag és az ember konfliktusa igazolja őt. „Amikor még színről színre láttam a világot, arcuk és történetük volt a tárgyaknak, s ez egyben az é n (kiemelés tőlem) arcom és történetem is volt“ — írja önvallomásában. A világ „színről színre“ valő látását azonban kiszorította a felnőtté válás, a második születés mélyebb valő- ságlátása. Metamorfózis című verséből idézünk: „Belémhasít a születésem kínja. Elkülönül a tárgyaktól a szem. A szenvedés a fákat fölnagyítja, suhog, erdővé áll a gyötrelem." íme, ezen a ponton vált világnézetté, sajátos világlátássá a kín, a szenvedés. A tárgyaktól elkülönülő költő fájdalma nem valami meghalhatnámságből fakadó, megfoghatatlan rezignáltság, nem pszeu- domodern siránkozás, hanem a helykeresés, az önkeresés önmarcangoló kínja. „Én hiszem, kétszer születik az ember, és másodszor a vajúdás övé“ — vallja az Ítéletben, amely az érzelmek, gondolatok decrescendo — crescendo ívelésével, a szenvedés és a szenvedés értelmének fölmutatásával akár Gutái kulcsversének is tekinthető. Költeményeinek erővonalai mélyről, a fájdalomból indulnak egy meghatározott, magasabb célpont felé. A kín értelmének tudatosítása szépen fogalmazódik meg a józsef Attila-i hangvételű Eszmélni születtem c. vers záróakkordjaiban: „bennem növekszik, súlyosul a század, s nem elfogadom, keresem kezét." A passzivitás (egy adott állapot elfogadásának) elvetése, másfelől a harc, a kínnal járó harc (egy megfelelőbb állapot keresésének) vállalása jellemzi költészetét. „Az embernek legszebb a lehetetlen. / Fölizznak esendő szárnyai“ — vallja a Profilban. „Boldog lehetnél. Élj meg belőle“ — veti oda kesernyés fintorral önmagának a Színváltozásokban. Filozófiája a hiány — teljesség antoní- mái között teljesedik ki, de verseit mindig áthatja a teljesség utáni vágy: „A tengerekhez kéne egyszer menni, magam lennék a hal és a halász.“ (Józan elégia) Ehhez keresi a társakat is. Említettük már, hogy költészetében a szerelem, az otthon egyenlő a menekülés, a megmaradás lehetőségével. A magányos „nyitott szemén kihajt a csönd / elmeszese- dett bokra“ (önarckép), ezért Gutái embere „kinéz magából, mintha kútból nézne; / s a lélek görcse lassanként fölenged“ a felismerés folytán: „Másokban gyújtva tud csak lángom égni / -zárt ajtón átlépő gyertyafény. —“ (Gyóntató eső) Gutái költészete rendkívül képszerű. Verselt az „objektív korrelatív“ felhasználásának módszere szerint építi fel. T. S. Eliotnak ez a kifejezése a modern költő tízparancsolatának minden kétséget kizáróan az első helyén áll. Eliot terminusa tulajdonképpen ezt jelenti: a költőnek az érzelmek közvetlen kifejezése, kibeszélése helyett a „tárgyi megfelelők“ olyan sorát kell megszerkesztenie, amely a költő emócióit is magában foglalja. Gutái mondanivalója is a tárgyi megfelelőkben realizálódik. Metaforái a természetből táplálkoznak, de nem arra utalnak vissza. Képeinek hírértéke több a kép szavainak összegénél: a psziché áttör a naturán. Metaforái az ismertből az ismeretlenbe lépnek át, olyan tárgy, dolog, jelenség jelképévé válnak, amelynek nincs saját neve. Gutái költészete így: névadás. „Rémült állatszem lett a víz. Elapadt testtel csüng a táj a tél sovány keresztjén. A koszorúkká kerekült szemekben gyertyák égnek.“ (Zebegényi temetés) Szándékosan idéztünk egyetlen versből, — bizonyítva a költemény hatásenergiát sugárzó képgazdaságát. „A szájüreg a tél kristályhazája“ sor metaforájára is teljes mértékben érvényes Karl Shapiro megállapítása: a szó „egy új prozódiai
