Irodalmi Szemle, 1971
1971/1 - Gál Sándor: Hét szonett
Gál Sándor hét szonett 1 bennem a képlet ősidők óta (sorvégek ölelő bilincse tart) oszlopfők boltívek csonttá aszalt verssorok közé oda van róva löld sár az utam és lépcsők sora s az úttalanság a vizek felett szabadon ím csak úgy élhetek ha van szabadság s ha van még csoda ájult vetés az éjszaka testén zölden világít magányom csendjén egy távoli tenger lüktetése és mindaz ami kimondhatatlan öröm kín kétség tizennégy sorban hogy írjam le hogy mindenki értse 2 árnyékomból kinőtt a testem arasznyi élet lüktetése egyszer isten lehajolt érte hogy szeresse s én is szeressem nyugvó kövekből lobbant láva tagadás vagyok kint és bent ember így az embertelenül szűkre szabott európában méltó leszek fajomhoz végül teszem mit a többiek sorban nem rosszabbul és nem is jobban s nyugodt vagyok mert összebékül testem az árnnyal melyből lettem s hogy éltem azt is elfelejtem 5 fehér csontokat hordnak a szelek felhők teremnek acél-virágot ki tudja miért és mire várok ha nincsenek többé kivételek ködből kiváltak a halott utak a folyók az égen folynak tovább körültáncolnak fordított csodák minden kép mindig mást és mást mutat a hit félelme szétporladt bennem erőmet testemből elperelték harminchárom tavaszba temették s minden amit valaha szerettem torzóként száll az időtlenségben csak az marad meg amit nem védtem 4 némán fekszem hó alatt világom megfagyott ég két könnytelen szemem kék hó-csillagok játszanak velem árnyék didereg egy másik árnyon madártestű volt szép madárléptü fájdaloim-könnyű nefelejcsillat nem idézlek és nem siratlak a gyermek jogán te semmi-vétkű sajogj tovább csak e roncs jelenben riadj fel minden régi sebemben amíg a testem halállá érik és úgy nézz rám hogy enyém itt minden kenyér só föld hívő és hitetlen vereségtől egy új vereségig 5 felépítem az estéket újra sötét fényességgel suhog a kín üszőkké érnek fehér csontjaim s nem jön a szél hogy messzire fújja és nincs itt semmi a házak között az utca merev gerince ropog semmivé váltak a büszke oszlopok s ami ablak volt mind összetörött már lassan kél a hold és felragyog a végtelenség hideg ostora minden széthasad és nem jön új csoda de várni mégis mindig itt vagyok az érthetetlen mért időn belül halott-magammal temetetlenül
