Irodalmi Szemle, 1971
1971/1 - HAGYOMÁNY - Nagy Miklós: Jókai, cívis Komáromiensis
A hatalmas komáromi erődrendszer bilincsként zárult egykor a település köré, egymagában is elegendő ellenzékiséget, osztrákellenességet keltett a régi cívisben. E természetes hajlamot a barokk városban még csak fokozta a várkapitánnyal való viszály az öreg-dunai sziget birtokáért. A versengés csak a szabad királyi városi cím elnyerésével szűnt meg, amikor véglegesen kikerült ez az értékes terület a katonák kezéből, míg 1819-ben a magisztrátus a felparcellázott földet fél holdanként örök áron eladta a tehetősebbeknek. Pompás gyümölcsösök, zöldségesek létesültek itt kerti házakkal, mint szépapáink mondták: „csendillákkal“. Alma körte, ringló a fákon, minden együtt egy kávés, kuglófos biedermeier uzsonna idilljéhez. S a nagy kert mégsem avatag, kissé mosolyogtató kellék csupán, hanem egy költői lángelme természetélményének első, mindvégig eleven forrása. Hogy is írta Timár Mihályról: „Mindig sejtette, mindig imádta azt, ami »nagy élet« a természetben. Érzelgő kedélyében helyet talált az a gondolat, hogy ami él, az öntudattal is bír.“3 Lobogó pantheizmusát még vakmerőbben mondatja ki Terézával: „Én gyilkosnak tartom, aki egy nemes fát kivág.“ A romantika éltető napja nélkül nem hajthatott volna ki oly dúsan Jókai lelkében a természetrajongás, ám az első csírákat az öreg-dunai szigeti látogatások oltották szívébe. Itt együtt volt mindaz, amire később is legjobban áhítozott: virágok, énekesmadarak s kivált a fák százai. Sudarasan tornyosuló jegenyék, virágba borult gyümölcsfák borították a folyamtól elhódított földet, amelyet a Dunán utazgató Ta- káts Sándor történész (maga is Komárom jeles fia) így csillant fel Jókai, a jó kertész című írásában4: „Ha valaki virágfakadáskor a Dunán Komárom mellett utazott, láthatta a Senki-szigetet. Óriási fehér és rózsaszín folt ilyenkor a komáromi sziget, telve madárdallal.“ Bármily költői s rendkívüli ez az állat- és növénykultusz, nem jár együtt Jókainál a város, az emberi közösség elutasításával. Oly Rousseau-tanít- vány, aki nem akar véglegesen hátat fordítani a civilizációnak, titkos menedékhelyéhez közel akarja tudni a modern élet vívmányait. Milyen kifejező jelképe ennek az érdekes kettősségnek a városhoz is közel fekvő ifjúkori paradicsom! Bizonyára innét vezethető le az életművéből kitörölhetetlen Sziget-motívum is. A víz körülölelte földdarab egyszerre jelenti művészetében a magány, természetszeretet, idill (olykor a társadalomellenesség), másfelől a védettség, titokzatosság, láncát törő képzelet birodalmát. S ne feledjük: olykor a szigetre jutásért meg is kell küzdeni a víz hatalmával vagy a kis édenre sóvárgó mohó ellenséggel (pl. Ahol a pénz nem isten). Kezdetben még borzalmak halmozására, szélső egzotikusságra jogcím (Nepean sziget), hogy aztán művészetének érlelődésével békét óhajtó szíve, kiábrándult elvágyódása vagy pusztán szépet szerető ösztöne nyilatkozzék meg rajzában. így alkotja meg a szabadságharc véresőjében a Baradlay Ödön szeretteit rejtő Körös-szigetet, majd a Pontha ligeti park tavának rejtett zugát (Kiskirályok), hogy végül a világgyűlölő főherceg óceáni búvóhelyéről regéljen, ahová a süllyedő európai civilizáció látványa elől menekült. (Ahol a pénz nem isten) A sziget gondolata most már absztrahálódik, akár el is válhat a víz képzetétől, hiszen Hugó, az Egy hírhedett kalandor lapjain, a maga világtól elzárt, együgyű és kemény munkát követelő, de megelégedett életét szigetkertben (Viszpaogród) tölti valahol a lengyel Tátra szikla- rengetegében. Közben azonban a hetvenes évek nagy magánéleti válságában L. Ottilia után vágyakozva megalkotja legeszményibb, legtöbb gondolatot kifejező szigetét Az arany emberben. A növényzet pompája találkozik itt a szerelmi boldogsággal, a teremtő és örömet adó munkával, azonfelül a magánnyal és a rousseau-izmussal. A Senki szigete már nem az életformák között „ingadozók“ ideiglenes tanyája, mint a komáromi volt: innét nincs visszatérés, ennek lakói nem ismernek se pénzt, se fegyvert, nem tartoznak sem államhoz, sem felekezethez. Jellemző, hogy ezt a szertelen, de végsőkig következetes kivonulást a 19. százSdból Jókai még itt sem vállalja teljesen, amint ezt a zárófejezet (A Senki) tanúsítja. Műveiben rendre fölmerül az egykori megye más községeinek neve (Izsa, Ekel, Guta), ha pedig az északi vidékeken megtett valamennyi útját le akarnánk rajzolni, ugyan3 Az arany ember, 2 k., 183, Kritikai Kiadás. 4 Alapy-Fülöp: Jókai emlékkönyv, Komárom, 1925, 55.
