Irodalmi Szemle, 1971

1971/8 - Andrej Chudoba: Aga halála (elbeszélés)

— Ettől nem kell félnie. Szelíd, mint egy ma született bárány.

— Mi a neve?

— Aga.

Beszélni kezdett hozzá.

— Aga ... Gyere ide, Aga, gyere ...

A bika tekintete bizalmatlanságról árulkodott.

— Hát nem valami barátságos.

— Csak azért, mert még nem ismeri magát. Ha megbarátkozik, a tenyeréből fog enni, mint egy őzike.

Vakargatta a sörtét az állat homlokán.

— Tényleg, hogy van a keze?

Ügy beszélgetek a kézről, mint valami nagyon fontos, különleges dologról. Hántották az akácrúd kérgét, és alapos terjengősséggei tárgyaltak mindenféle apróságokról — zavarban levő szerelmesek módjára. A bika tanúként hallgatta őket, s a fű után nyújtózott, mely benőtt a jártatóba. Sárga velyhék telepedtek a cölöpökre, vastag bikaszőr után kutatva a repedésekben.

Beszélgetés közben mindig arcára függesztette tekintetét, csak itt-ott vette le róla, s pillantott a magasba, az ég felé — lehet, hogy olyankor lemezpapírból készült szárnyai jutottak eszébe.

Ki akarta használni vágyakozását — saját elszántságát is erre építette. Nyilvánvaló volt, hogy István inkább vonzódik az éghez, mint a tanyához, s ez fölbátorította, megerősítette álmodozásában, terveiben. Neheztelt az anyjára eltúlzott anyai igényeiért, szigora és követelőzése titkolt gyűlöletet ébresztett benne.

Miért kellene Istvánnak élete végéig itt gürcölnie?

Bárhol máshol hegyeket mozgathatna meg. De itt? Körbe-körbe jár a bikákkal, mindig csak körbe, mint a cirkuszban...

Pillantása bebarangolta a tanyát, s rádöbbent, hogy lézengése buta és feltűnő. Sarkon fordult, és kiment a mezőre.

Délről felhők közeledtek, és eltakarták a napot. Fölnézett — micsoda irány ebben az évszakban! Szél ellen haladt (azért, hogy ne érezze a major bűzét), vonzotta őt a láthatár legvilágosabb pontja, a lángsárga dohánytábla.

Leszakított egy zöld dohánylevelet, apróra összetépte, majd a levéldarahkákat egyenként a nedves fűbe szórta.

— Ugye, érezni a dohány illatát?

— Egy kicsit.

— De a napot is.

— Azt eléggé.

— Nem égtél meg?

— Nem, sok napsütést kibírok.

— Mire gondolsz?

— Semmire ... Csak úgy ...

— Reá is?

— No...

— Sokáig itt volt?

— Estig.

— Miért szakítottál vele?

— Honnan tudod, hogy szakítottam?

— Látom a szemedből.

— Mit?

— Hát azt... hogy ismét vissza fog térni.

Belékapaszkodott, mint a vízbefúló a szalmaszálba.

— Nem, István, nem tér vissza, nem térhet vissza... Nem szabad ...

Átölelte a nyakát.

— Mondd, hogy nem szabad visszajönnie ... monddl

Ügyetlenül megcsókolta, majdnem megfulladt, képtelen volt lélegzetet venni, s amikor végre levegőhöz jutott, olyan érzése támadt, mintha a víz alól bukkant volna a felszínre. Néhány levelet látott, forradást egy homlokon, s a forradáson nagy veritek-