Irodalmi Szemle, 1971

1971/8 - Kovács Magda: Jaku nem hazudott (elbeszélés)

badultam a félelemtől, hogy elmegy, egészen boldog lettem. Csak akkor kezdtem Ismét boldog'alan lenni, amikor elmúlt a nyár, és egyre jobban fáztunk esténként. Arra, hogy bemenjek vele a faluba, gondolni se mertem. Féltem, hogy elveszik tőlem.

Egyszer, ahogy a botra támaszkodva merengtem, egy öregasszony lépett elém.

— Tudom én, mi a bajod, fiam. De ha már elvetted a lányomat, segítek neked. Ezentúl csak te láthatod olyannak Ilonát, amilyen, másak nem. — Ezzel eltűnt, még azt se mondhattam neki, hogy kedves mama.

Akkor beköltöztünk a faluba, és az én Ilonám minden évben szült nekem egy gyereket...

Dél lett. Jaku eloltotta a cigarettáját, még hallgattak egy darabig, mert a varázslat ott lebegett felettük, nehezen oszlott szét, mint a sűrű hajnali pára.

— Hazudsz, Jaku — mondta az öreg kőműves, aki elsőnek zökkent vissza a valóságba. A szintezőt tologatta a falon, s aszerint kopogtatta a téglákat a habarcsban, hogy mit mutat a higanygolyő. Leengedte a függőónt, majd felhúzta, és szépen visszatekerte a madzagot a kúp alakú vasra.

— Nem hazudok, és félek — tette hozzá egészen halkan, hogy senki se hallotta.

— Hazudsz. Nem görbe a falam.

Az állványok alá menekültek a hőség elől. Meleg volt, mint a gőzfürdőben, mert a fal tövében megrekedt a levegő, de itt legalább nem tűztek a gyilkos sugarak. Szilvóriumosüvegek kerültek elő a táskákból.

— Igyál, Jaku, megérdemled a szép meséért — nyújtották feléje a pálinkát.

Ivott, de utána félrehúzódott a többiektől, és ki se bontotta az újságpapírba csomagolt szalonnát. Nyugtalanul tekingetett a falu felé, legszívesebben felugrott volna, hogy hazarohanjon. Mosolyogni próbált a kőművesek csipkelődésein, de csak torz fintorokat vágott.

— Aztán mások milyennek látják az asszonyt? — kérdezték.

— Nem tudom, nem kérdeztem senkit — mondta, és előrehajolva a gyalogutat bámulta, amely sárgán kígyózott az állványokig.

Borzas, mezítlábas kislány futott a dombnak fölfelé, egyenesen feléjük, könnyedén, mint a szellő, alig érintve lábával a forró földet.

— Apai Apa! — kiabált, és szemével a kőművesek közt kutatott. Szép, szív alakú arca volt, aranybarna bőre és pici lába.

— Apa! Anya elment!

Jaku feiugrott, megrázta a gyereket:

— Hová? Mikor?

— Nem tudom. Reggel ment el. Be se gyújtott, meg se fésült bennünket. Nem mondott semmit, csak belénk rugdalt, amikor utánafutottunk. Vártuk, de nem jött vissza. Éhesek vagyunk.

A kőművesek egymásra néztek.

— Merre me.it? — kérdezte rekedten Jaku.

— Arra — válaszolta a gyerek, s az erdő felé mutatott.

Mély csönd támadt. Fekete légyrajok húztak el az állványok fölött, a temető felé röpültek nyugtalan himbálódzással, néha egészen közel ereszkedve a földhöz, mintha keresnének valamit.

Jaku, a napszámos cigány mozdulatlanul ült, s egyre az erdőn túl, a legelők felé nézett. A kőművesek csendben, hogy ne zavarják, felszedték újságpapírjaikat, visszamentek az állványokra, fel a hőségbe, amely most, hogy tudták, Jaku nem mesél többé, elviselhetetlennek tűnt.