Irodalmi Szemle, 1971
1971/8 - Gál Sándor: A király (elbeszélés)
Gál Sándor a király A király a küszöbön ült, és egy pálcikával jeleket rajzolt a porba. Országokat, birodalmakat, végtelen mezőket, folyókat és tengereket. Tengereket, amelyek befogadják a folyók áradását. És hegyeket is írt a király a porba, s felnyúltak az égig. A kisfiú, aki mellette ült, csendbein figyelte a királyt és a porba rajzolt ábrákat; a birodalmak, a tengerek, a folyók és a magasba szökő hegyek születését. — Eljön az idő — magyarázta a király a kisfiúnak —, amikor minden határt eltörlök, és a föld egyetlen ország lesz. Így! — mondta, és tenyerével elsimította a homokba rajzolt jeleket. Az országok és birodalmak eltűntek, nem voltak többé se folyók, se hegyek, se tengerek. — Az én országomban magasabb lesz az ég és mélyebb a folyók medre. Mindent megváltoztatok, királyi akaratom szerint. Felemelte a fejét, derekát büszkén kiegyenesítette, megmerevedett, önmaga szobrává változott, bronzból és napsugárból való szoborrá, kívül és belül. Felizzott önnön ragyogásának tükrében. A fiú, aki mellette ült a földön, csodálkozva nézte az átváltozást, s érezte, hogy a király most lett igazán királlyá. A király távolba néző szeme átsuhant a halandó dolgok fölött, s térdén heverő nehéz, bütykökkel és hegekkel teli öklei felkészültek a világ átformálására. Az akácfák, amelyek eddig mozdulatlanul álltak a délutáni hőségben, megrázták nehéz lombjukat, és nyugodt méltósággal a király elé léptek. Megrebbentek a kerítés tövében növő haszontalan bodzabokrok is, hogy tisztelegjenek a király előtt; ágaikról néhány ijedt madár emelkedett az ég felé. A király méltósággal fogadta a hódolatot. Bronz fejével némán bólintott, bütykökkel, hegekkel teli kezét kissé felemelte, áldőan, mint Krisztus az utolsó vacsorán. Arcának fémmerevsége oldódni látszott, vonalai újra megteltek melegséggel. — A királyról tisztelettel kell szólni — mondta. „A királyról tisztelettel“, ismételték az akácfák és a bodzabokrok. — A királyról tisztelettel — mondta velük a kisfiú is. „A királyról tisztelettel“, gyűrűzött tovább a hang a délutáni fényben, s meglökte a fák lombját. A bogarak egy pillanatra megálltak végtelen útjuk közepén, a lovak felhorkantak, s lent a falu végén elbőgte magát a karámba zárt magányos bika. A tó vize is megremegett, nagy hullámgyűrűket villantva az ezüsttestű halak mozdulatlan árnyai felett. Megdördült a hegyek gyomra, súlyos, nagytestű kövek indultak lefelé a meredek lejtőkön, nyomukban por szállt az égre, mint a füst. — így — bólintott a király a nap felé, majd helyükre parancsolta az akácfáikat. Az akácfák tisztelettel meghajoltak a király árnyéka előtt. A bodzabokrok még perdültek egy utolsót, s engedelmeskedvén a királyi parancsnak, elcsöndesedtek a kerítés mentén. A kitágult világ lassan összezsugorodott. Csöind lett újra, nehéz, mozdulatlan nyári csönd.
