Irodalmi Szemle, 1971

1971/8 - Rákos Péter: Lukács György esztétikájának summája

közeg), az „ľ. jelzőrendszer“ és a „meghatározatlan tárgyiasság“ (mely némileg Ingardenra emlékeztet) olyan fogalmak és terminusok, melyeket teljesen újonnan állított nagy szintézise szolgálatába. Ha most feltesszük a kérdést, milyen helyet jelöl ki filozófiai rendszere egészében az X’. jelzőrendszernek, azaz az esztétikumnak, akkor közeledünk A realizmus problémáiból, Az ész trónfosztásából, A félreértett realizmus ellenből a régebbről ismert Lukácshoz: a hajthatatlan racionalistához. E sorok írója egy másik (kötetünkben a jelen tanulmányt megelőző) írásában megkísérelte Lukács idevágó esztétikai és különösen irodalomelméleti nézeteit visszamenőleg felvázolni. Oj Esztétikájának egyes részletei arról tanúskodnak, hogy Lukács az utóbbi években fokozottan mérlegelte mindazt, amit korábban dekadencia, avantgardizmus stb. címén elmarasztalt, de korábbi szigorú ítéleteit csak egyes esetekben módosítja, az alapelvek változatlanok maradnak.

Miután kinyilvánította az ľ. jelzőrendszer öntörvényűségét és sajátosságát, Lukács következő gondja körvonalazni e jelzőrendszer kapcsolatát a második jelzőrendszerrel és elvileg különválasztani az első jelzőrendszertől. Több ízben hangsúlyozza, hogy az ľ. jelzőrendszer már a tudatosság szférája. Esztétikájában nemegyszer polemizál a „mélylélektan“ tanaival, nevezetesen Freuddal és Junggal; nem is annyira vívmányaikkal, mint inkább azzal a nézettel, hogy az emberi pszichikum ösztönös régióit nem szabad elnyomni, hogy a tudatalattinak elsőbbséget kell biztosítani a tudatossal szemben. (Ami mellesleg nem tulajdonítható a mélylélektan egészének.) Az ľ. jelzőrendszer sajátosságához tartozik természetesen az is, hogy a tudattalan mozzanatok is szóhoz jutnak benne, ezek azonban „kizárólag a kultúrának, a tudatosan irányított emberi tevékenységnek a termékei, és semmilyen tekintetben sem az embernek mint természeti lénynek a sajátosságai“ (2, 123). Más szóval Lukács az esztétikum területén csak azt a fajtájú tudatalattit ismeri el, amely már keresztülment a tudaton; nem az ösztönös, hanem az automatizálódott tudattalant, és hivatkozik Ernst Blochra, aki Das Prinzip Hoffnung című könyvében a pszichoanalízis tudattalanjával a „még nem tudottat“ állítja szembe (2, 130). A művészi alkotás eo ipso kiküszöböli a tudattalant, minden ízében tudatos. Sző volt már a költői nyelvről mint az irodalom „egynemű közegéről“, mely „a képzet és a fogalom közti termékeny feszültségből“ meríti kifejező erejét; amikor ezt Lukács a maga helyén leszögezte, nem mulasztotta el hozzáfűzni, hogy a fogalmi megismerés lehetősége ebben a jelzőrendszerben a hegeli dialektika kifejezésével „megszüntetve megőrződött“ (aufgehoben aufbewahrt). Egyfelől az ľ. jelzőrendszernek megvan az az érdeme, hogy lehetővé teszi „a másképp kimondhatatlan kimondását“, másfelől valamennyi művészet egynemű közegével szemben a nyelv áll (második jelzőrendszer), amelyre végső fokon a művészet valamennyi közlése lefordítható, transzponálható. Minden olyan „cselekvés vagy elhatározás“, amelyet az ľ. jelzőrendszeren belül fejeztek ki, „utólag körülírható a 2. jelzőrendszer eszközeivel..., tehát nyoma sincs bennük annak, ami az észnek ellentmondana, vagy akár olyan igénnyel lépne fel, hogy az észt meghaladja, és kivonja magát kritériumai alól (az etikaiakat is beleértve). Mindkét magasabbrendű jelzőrendszer — a tévedés bennük rejlő lehetőségével egyetemben — csak pszichológiailag különböző szubjektív magatartásmód, amely társadalmilag jött létre, hogy az ember úrrá lehessen ugyanazon az objektív valóságon. Persze a köztük megvalósuló munkamegosztás, akárcsak az élet más területein, itt sem pusztán formális. Vagyis ugyanannak a valóságnak mindenkor különböző mozzanatait emberileg mindig a magasabbrendű jelzőrendszerek egyike hódítja meg. A mozzanatok különbözősége nem kevésbé fontos, mint a tárgyak azonossága. Ugyanis... „mindegyik ilyen jelzőrendszer az emberek közös valóságából sajátít el valamit, ami a másik eszközeivel sok esetben nehezen vagy egyáltalán nem volna megközelíthető“ (2, 43—44).

Ha némileg leegyszerűsítve azt mondjuk, hogy a 2. jelzőrendszer a tudomány és az ľ. jelzőrendszer a művészet (s erre Lukács fejtegetései feljogosítanak), akkor itt voltaképpen rendkívül fontos alaptételekkel ismerkedtünk meg tudomány és művészet, logikum és esztétikum kölcsönös viszonyáról. Ezen a ponton állít bennünket Lukács impozáns életműve a legizgatóbb dilemmák elé. Fentebb már idéztük Lukács formuláját az „egy és ugyanaz objektív valóságról“. A könyv némely kitétele arra enged következtetni, hogy Lukács ezzel csupán a világ anyagi egységére gondol, amely a dialektikus materialista világnézet természetes folyománya. (így egy polemikus megjegyzése Simmellel