Irodalmi Szemle, 1971

1971/7 - HAGYOMÁNY - Gál István: Babits Mihály antifasiszta előadása Pozsonyban 1934-ben

nem is tudom, hogyan ütne ki egy ily válság statisztika. Helyi és aktuális bajok bizonnyal vannak mindenütt, kivált a magyar globuson s kivált gazdasági válságok idején (ami mégiscsak hatással van a szellemi életre is) — de egészbevéve kétségtelen, hogy Európában ma sokkal több könyv jelenne meg, mint a háború előtt, az olvasók száma megszaporodott, a közműveltség óriási lépésekkel haladt előre, mozi és rádió elvitték a íkultúrát a világ legrejtettebb zugaiba lis. Hol van itt a válság?

És mégis mindannyian, akik szellemi dolgokkal foglalkozunk, válságérzésekkel vagyunk tele. Mind érzünk valami törést, valami hontalanságot, valami talajvesztettséget s mentül magasabb rétegeiben voltunk otthonosak a szellemnek, annál erősebb bennünk ez az érzés. Hogyan tudjam megfogni ezt a láthatatlan és megnevezhetetlen válságot? — tűnődtem és elhatároztam, hogy úgy járok el, mint a logikus, aki a fogalmak elemzésével kezdi.

Mi is az a szellemi kultúra? Egy bizonyos, semmiesetre sem anyagi érdekeink kultúrája. Szellemi kultúrának aligha lehet egyebet nevezni, mint az olyan kultúrát, amely anyagi érdekeinktől független értékeket is ismer és elismer, sőt azoknak bizonyos kultuszt is szentel. Ezek az értékek lehetnek logikai, morális vagy esztétikai természetűek: amiket hajdan a szép, jó és igaz gyűjtőnevei alá volt szokás foglalni. Elég kimondanunk ezeket a szavakat, s már érezzük, hogy ma valami baj van körülöttük, frázisszerűen hatnak és hitelüket vesztették. S talán nem tévedünk, ha kissé egyszerűsítve a dolgokat, itt fogjuk meg lényegét és gyökerét annak, amiről mint „szellemi kultúránk válságáról“ szoktunk beszélni; az emberi kultúra régebbi századain át e három szó tekintélye változatlan fényben ragyogott; a tudós az igazságra hivatkozott, a politikus az erkölcsre, a művész a szépségre, ha szándékait és alkotásait önmaga vagy mások előtt igazolni akarta. Szó sincs róla, hogy ez ma is így volna. Ma a tudós nem az igazságra hivatkozik többé, mert mi az igazság? hanem megállapításainak hasznosságára vagy termékenységére; — a politikus nem az erkölcsre, hanem valamely ország javára vagy valamely népréteg érdekére; — s jól tudjuk, milyen távol áll a művész vagy író attól a l’art pour l’art világnézettől, hogy a szépségben lássa művészetének egyetlen vagy legfőbb igazolását. Itt kell valami mélyreható változásnak lenni, mely korunk kultúráját minden eddigitől megkülönbözteti s szellemiségét válságba hozza. Azt szokták mondani, hogy a szellemi kultúra válságát a világháború okozta. A háború volt az, ami megrendítette a világ hitét az erkölcsben, az igazságban, a kultúra értékében s oly állapotokat teremtett, melyek az ember minden figyelmét közvetlen anyagi érdekeire kényszerítik. Én nem hiszem, hogy kulturális válság ilyen külső okok eredménye lehet. A világtörténet elég példát mutat, amikor a kultúra inség között és katasztrófák után csak annál szellemibb fényben lobogott föl. Én úgy látom, hogy a mai válságnak csírái megvoltak már a háború előtt, s a XIX. század hatalmas és nagyon szellemi kultúrájában már benne lappangtak és érlelődtek mint titkos bakté- Tiumok. Sőt bizonyos értelemben azt lehetne mondani, hogy nemcsak hogy nem a háború okozta a szellemi válságot, hanem ellenkezőleg, ez a szellemi válság, ha nem Is okozta, de bizonyára segített lehetségessé tenni a háborút. Segített abban, hogy a világ olyan könnyen belenyugodjon és eltűrje, ahogy láttuk. A világháború alig képzelhető egy olyan korban, mikor az ész és erkölcs tekintélye megingatlanul áll; hanem csak akkor, mikor az emberek legfeljebb azt mondják rá: „Ez mindig így volt és mindig így is lesz. Gaz és csúnya és esztelen dolog ez — de a világot nem az ész és nem a morál vagy szépség kormányozza.“

Rá kell csak gondolni az irodalomra, melyben ez a világnézet átivódik, mint Egyiptom földjében a Nílus vize; arra az irodalomra, mely a XIX. századéból a XX.-éba érkezett.

Egyik oldalon szkeptikus nihilizmus, mély érzése a tények hatalmának, a világfolyás értelmetlenségének, az ész és erkölcs gyengeségének — vak naturalizmus, melynek számára a buta és állati lény az egyetlen leírni érdemes dolog a világon, — mély és értelmetlen lírizmus, mely előtt az élmény, a lelki kaland, az ösztönös, ellenőrizhetetlen, akarat- és tudatmögötti élet lesz a főfő kincs, anyag és cél, és önmagának igazolása. Másfelől — a mi új századunk partján — s mintegy reakciókép az aktivizmus, a cselekvésért való művészet — küzdelem és hit és erő és agitáció és forradalom, és a közösség harcában való föloldódás — mind, mind távol attól, hogy az ész és szellem ősi és venerábilis ítélőszékeí alá vesse magát — mert a Cselekedet maga most száz: