Irodalmi Szemle, 1971

1971/7 - Moyzes Ilona: Eső

carrarai márványból vésett Krisztus-relief függött. A nő másodpercekig állt, tekintetét a falra függesztve, mintha csodát látna. Előrenyújtotta bal kezét, megérintette, majd széttárta ujjait, és egész tenyere a reliefre tapadt. Félig hunyt szemmel simogatta, tapogatta a fej minden domborulatát. Puha, finom, bársonyos istenfej volt. Mestermunka. Nem tudta lefejteni róla az ujjait.

— Ezt a Krisztust nekem készítette Donner mester — gondolta a nő, de nem szólt semmit. A férfi ámulva nézte, nem értette a dolgot, mert a nő nem volt vallásos, nem járt templomba, nagyon is egyéni hitet vallott.

— Elviszem! — jelentette ki a nő.

— Mit? — kérdezte megrökönyödve a férfi.

— A Krisztust.

— Viccelsz. Egy kriptából...

— Nem kripta ez, csak a kripta kápolnája.

— Akkor is ... Nem félnél, hogy utánad jönnek a halottak?

— Jóban vagyok a holtakkal, ők belém látnak. Csaik az élők vakok, azért tudnak gonoszkodni. Az ágyam fölé teszem, Donner mester nekem alkotta. Nézd csodálatosan lágy vonásait.

— Nem tudtam, hogy Krisztis-tisztelő vagy.

— A műalkotások tisztelője vagyok. Sose vittem el a másét, de ezt a Krisztust elviszem. Itt por lepi, s egy szép napon majd összetöri valaki, de az én szobámat ez a relief fogja beragyogni...

— Jól van, vidd el, ha kedved tartja, de ne most, majd legközelebb. Megvár az téged

— javasolta a férfi, akinek fejébe szeget ütött a Krisztus-relief dolga.

— Igazad van — fogadta el a nő a férfi javaslatát, s elindultak a kocsi felé, egymásról megfeledkezve, mint két Idegen.

Sötét volt, mire hazaértek. A nő fölkattintotta szobájában a villanyt. A fény sziporkázva hullott a bútorokra, s egy pillanatra elvakította őket.

— Ide akasztom a reliefet — szólt a nő. — Mit szólsz hozzá? — nézett kérdőn a férfira.

— A Krisztusodat — helyesbítette a férfi.

— Ha neked így jobban tetszik .. .

Engem se simogattál úgy, mint azt a Krisztust. Talán egy férfit se. Sok férfid volt már?

— Nekem nem férfiaim voltak...

— Hanem ...?

— Mondd, ismered te a szerelmet? — kérdezte válasz helyett a nő.

— Hogy érted ezt, Nelli? A nőügyeimet gondolod?

— Nem a nőügyeidet gondolom. Azt kérdezem, hogy szerettél-e már nőt. Felforgató nagy érzésre gondolok. Voltak-e nyugtalan, kínzó éjszakáid? Sírtál-e asszony miatt életedben?

— Azt hiszem, ilyen nem volt...

— Mi az, hogy azt hiszed? Az ilyesmit tudnod kell.

— Nem, ilyen nem volt... Nevetséges, ugyan már, sírni. Én a nyugalmat szeretem.

— Ahhoz nagy bölcsesség kell.

— Bölcsesség?

— Persze. A bizalom teljes kölcsönössége, ami tetteinkből következik. A szó nem győzi meg a legigazabb hívőt sem, a szót a tett igazolja. Jómagam csak azt az embert tisztelem, akiben megbízom, szeretni azt tudom, akit tisztelni is képes vagyok.

— Túlkomplikálod a dolgokat. Taktika kérdése az egész.

— Taktika? Nem hiszek az ilyesmiben. Nem is tartom becsületesnek.

— Ugyan... Az a fontos, hogy jól érezze magát az ember.

— Csak magadra gondolsz. Elfelejted, hogy a másik nem érezheti jól magát, ha tudja, hogy az orránál fogva vezetik.

— összetett vagy, kicsikém, és naiv.

— Meglehet. De inkább legyek naiv, mint rafinált. Csak tompa agyú ember hihet abban, hogy a másikat banális taktikáival traktálhatja.

— Köszönöm.