Irodalmi Szemle, 1971

1971/7 - Mészáros Károly: A kalauznő

A Metropol kávéház jó hely. Teri még sosem volt itt. Kissé zavarba jött, mert mikor az előtérben megálltak, mindenki rájuk nézett; ha egyedül jön, biztosan visszafordul, vagy gyorsan eltűnik valamerre. Józsi hosszan — úgy tűnt — túl hosszan is válogatott a helyek közt. Aztán jobbra indult. Egy sarokasztalnál ültek le.

Ezen az oldalon kevés vendég volt. Józsi talán ezért is választotta ezt az oldalt. Jött a pincér. Már a belépésük óta figyelte őket. Néhány percet várt, aztán ment. Sonkát rendeltek, később angol puncsot, szódával. A szombat estéről beszélgettek. Józsi elmondta, hogy amikor visszament, már egy új mulató gárdát talált, a tizenegyeseket. Pista bácsi már nem ivott, elnyúlt az ágyon. Ök még tovább ittak. Teri megjegyezte, túl sokat isznak. Józsi nevetett. Nem mindig, csak amikor alkalom van, mint most is ... Meg névnap, születésnap.

Teri komolyra fordította a szót.

— Mondja csak, fog ez nekem menni? Félek, hogy nem. Olyan ügyetlennek érzem magam. Képzelje el, még a kezem is remegett, alig tudtam lyukasztani.

— Lámpaláz .. . elmúlik. Mindenki úgy van az új helyen. Annuska is így volt...

— Öt is maga szerezte be?

— Nem, nem, csak mondta .. . Akkor még nem voltam itt.

Elhallgattak. Teri tűnődött valamin. Józsi felemelte a poharát. — Egészségére — és ittak. Aztán még egyet rendelt.

— Megmondaná nekem, miért éppen engem segített ehhez az álláshoz?

— Nem találja ki?

— Ki lehet? ... Ogy érzem, most nekem kellene magát megvendégelnem ... hálásnak kellene lennem ...

— Nem ezért tettem... Igazán nem.

— Hát... miért?

— Majd egyszer elmondom.

— Már sokkal tartozik.

— Mivel?

— Amit el akar mondani!

— Egyszer majd sok mindent elmondok magának ... ha megengedi.

— Nem szeretem a meséket.

— Csak igazat fogok mondani magának.

Nagy igazságok sültek ki később. Teri sose hitte volna, hogy ilyen súlyos igazságok is léteznek. Azt hitte, az igazság a legszebb, a legszentebb dolog ... Pedig tulajdonképpen a legrondább dolgokat takarja.

Késő este, a tizenegyesnél, úgy érezte, leszakad a válla. Szerencsére kevés utas volt, és félúton letehette a táskát az ülésre. Ott ült elöl, a megszokott helyén. Lehunyta a szemét. Ez a nap elment. Négyszer mentek oda és vissza. Legrosszabb az ötös volt hazafelé. Az egész utat végigállta a pótkocsiban, majdnem agyonnyomták. Két férfi állt mellette, tartották magukat, de a kanyarban bizony nekinyomták a busz oldalának. Az egyiket ismerte, gécsi volt, valami szabóféle... Agglegény. Néha látta mulatságban ... nem táncolt, csak ivott. Nagy feje volt, kopaszodó homloka, ráncok gyűltek a szeme köré ... — Ne haragudjon, — mondta most. Erőlködött és izzadt. A másikat nem ismerte. Amikor elfogyott a nép, előre jött. A nyolcasnál is a pótkocsiban volt. De nem voltak annyian.

Falu közeledett. Teri hátrafordult. A buszban sötét volt, az utasok aludtak.

— Van leszálló?

Senki sem felelt. Józsi felikattintotta a villanyt, ránézett Terire.

— Nincs senki — mondta Teri.

— Nagyon álmos?

— Nemigen ... csak a lábam elzsibbadt... — és nevetett.

A sofőr is nevetett.

— Majd megdörzsölöm, jó? Attól elmúlik.

— Nem ártana . ..

A villany kialudt. Az autóbusz nagy sebeséggel haladt.

Gécsen mindenki leszállt. Józsi azonban továbbhajtott Köves felé. Teriék háza előtt állt meg. Nem gyújtotta fel a villanyt. Teri fogta a táskát, és indult.