Irodalmi Szemle, 1971

1971/1 - Jiři Marek: Véletlen

nagy a tolongás. Minthogy Prágában mostanában semmi különösebb eseményre nem lehet számítani, valószínű, hogy az Edenben üt tanyát.

Jandejsek nagyot ugrott örömében, boldog volt, hogy szabad, Bouše felügyelő pedig az igazgatóságra sietett, hogy megírja a jelentést arról a bizonyos Brázdáról, s értesítse a vršovicei komisszariátust, amelynek körzetébe az Eden szórakozóhely tartozott. A napi jelentést természetesen elolvasta, de semmi érdekeset nem talált benne. Távozóban az ügyeletes rendőr azt mondta neki:

— Nos, mi újság, felügyelő úr, maga nem keresi azt a cipőt? Az öreg az egész gárdát kizavarta a terepre.

— Miféle cipőt? Az én embereim nem lopnak cipőt — mosolyodott el Bouše úr, ám ugyanakkor retteneteset tüsszentett, valószínűleg az Ingerültségtől. Az orrát törülgetve felkiáltott:

— Női cipőről van szó, ugye? Jézus Mária, hiszen én elolvastam a jelentést, de semmi Ilyesmi nem állt benne... Lehet, hogy véletlenül átugrottam egy lapot!

A felügyelő tüstént visszarohant, s azt a lapot, amelyet csakugyan átugrott, figyelmesen elolvasta.

Minden elsötétedett a szeme előtt. Hát Itt az a bizonyos eset! A nagy eset, amibe

— miként a főtanácsos úr tréfásan megjegyezni méltóztatott — beletörik az egész igazgatóság foga! A cipő!

Igen ám, csakhogy ezzel nem várhatok holnapig, és nem kereshetem Povondrát csak reggel, a Méregkunyhóban! Mi lesz, ha véletlenül éppen holnap nem jön be oda az öreg?

Bouše úr úgy érezte, hogy kileli a hideg. A tüsszögése a pulzusával együtt gyorsult.

Akkor, azokban az idillikus időkben még hallatlan dolognak számított volna, ha egy detektív netán autót kér, hogy gyorsabban eljusson valahová... Autója csak a rendőrigazgató úrnak volt, s ha mondjuk a rendőr-főtanácsos úr akarta volna igénybe venni, az egészen más, de egy detektív? S éppen Bouše felügyelő?

Elindult hát a legrövidebb úton: kiment Krčba vonaton, majd gyalog a mezőkön át, ahol a pásztorok a korhadt növényszárat égették, Chodov felé vette az irányt. Derekasan megizzadt, amikor végre helyben volt, az ingéből facsarni lehetett volna a vizet. De a náthája csodálatosképpen mintha enyhült volna, végül is még igaza lesz annak a doktornak, hogy az segítene rajta leginkább, ha istenesen kinapozná magát a tengerparton. Csakhogy a szegényember legfeljebb a chodovi úton izzadhatja ki magából a nyavalyát.

Povondra úr otthon volt. Amikor megpillantotta Bouše felügyelőt, valósággal összerezzent, mert tudta, hogy mi a hivatása.

— Talán csak nincs itt is valami zsebes? — kiáltotta ijedten.

— Nincs, Povondra úr, csak éppen igen nagy szükségem volna arra a cipőre ... igen, arra, amelyiket magához vágott valaki!

— De hiszen én már a vendéglőben mondtam magának, hogy nem gyűjtök fél pár cipőt. Én ott hagytam a földön, ahova esett, azóta már biztosan elvitte valaki.

— De kicsoda? Kicsoda, Povondra úr? Éppen ez az! Tudja, mennyit kapnék én azért a cipőért? — siránkozott Bouše úr.

Povondra úr megvonta a vállát: — Igen ám, de honnan tudhattam én azt... És miért keresi éppen azt a fél pár cipőt?

— Hosszú história az, egyelőre nem mondhatom meg magának! — felelte szomorúan Bouše felügyelő.

— Ha azt a bitangot keresné, aki a volán mögött ült, annak jobban örülnék... de azt majd megtalálom én magam.

— De hogyan? A cipő nincs meg, és személyleírást sem tud adni róla ... Tudja legalább, milyen volt az az autó?

— Azt nem tudom, de ezer között is megismerném! Ha semmi másról nem, hát a számáról.

— Povondra úr — fogta suttogőra a szót Bouše felügyelő, és olyan üdvözült képet vágott, mint egy szent, aki előtt éppen megnyílt az ég —, Povondra úr, maga tudja annak az autónak a számát? Ugye megmondja nekem? Szépen lassan, hogy össze ne zavarodjon!