Irodalmi Szemle, 1971

1971/7 - Mészáros Károly: A kalauznő

Amikor leszállt, a sofőr eléje ment.

— jöjjön — mondta.

Tettek néhány lépést, aztán megálltak az autóbusz előtt, a motornál. Meleg gőz csapta meg az arcát.

— Nos, mit határozott? Belementek a szülei?

— Igen. Nekik is tetszett.

— Nagyszerű! Okos lány maga. Tudja, mit? Most van két óra időm, bejön velem a központba, és elintézzük a felvételét.

— Most? Ilyen hirtelen? ... Én nem tudok semmit.

— Dehogynem. Nem kell félnie. Formaság az egész.

Odajött Laci bácsi is, a kalauz.

— Nem lehet bezárni a pótkocsi ajtaját — mondta: — Valami elromlott benne.

— Mindjárt megnézem. Maga várjon itt! — Ez Terinek szólt. És elment hátra.

Laci bácsi Terit ismerte, hiszen a szomszéd faluban lakik. Nevetve mondta.

— Vigyázzon, Tériké, mert Józsi elcsavarja a fejét! Nagy franc a kölyök...

— A, nem félek én tőle. Nem olyan az.

— No, csak ne legyen olyan magabiztos... Emlékszem, amikor... Jaj, de nem is mondom el, mert még megver a bitang.

És hangosan nevetett.

— Csak mondja, Laci bácsi, hadd nevessek én is.

— Az Erzsit hogy elbolondította. Az volt az igazi... Akkortájt került ide, maga még iskolás volt, de Erzsi már dolgozott. Nagyon megtetszett neki a mi sofőrünk, s mivel nekem szomszédom, mindig átjött, hogy beszéljek róla valamit. Én aztán az égig magasztaltam a gyereket. Hogy hozzam össze vele... Hogy hozzam én össze vele? Mondtam, írjon levelet. És írt. Pista bácsit is beavattam a dologba, mivel a legtöbbet ő járt vele... Elolvastuk a levélkét. Egy kicsit félénk volt. Ml aztán hozzáírtunk néhány okos dolgot. Józsi nagyon meglepődött. Nem akarta elhinni... Másnap szóba elegyedtek. Aztán többször is beszélgettek. Az egyik este én leszálltam otthon, Erzsi elment vele Kövesre. Nem tudtam, mi történt köztük, de egy óra múlva jött ám az Erzsi, gyalog Kövesről; én a kocsma előtt álltam. Már csak odaszólok neki, Erzsiké, hát mi van, hol a busz? Süsse meg a sofőrjét, mondta. Az egy dilis alak. Meg maguk is. De kitolok én még magukkal... Dühös volt szegényke... Józsi aztán másnap elmondta, hogy mi történt.

Nem fejezte be, mert visszajött a sofőr.

— Elromlott a zár — mondta. — Délután megcsináltatom. Mit nevetnek maguk? Fogadok, hogy rólam mondott valamit?

— Semmi, semmi, csak elszórakoztunk. Igaz, Tériké?

— Igaz.

— Nem hiszem. Mit mondott rólam?

— Igazán semmi rosszat!

— Ahá, semmi rosszat, csak jót, ugye?

— Csak jót. Elmeséltem neki az Erzsikét.

— Ja, az Erzsikét. Nincs mit mesélni róla. Nem érdekes.

— De nagyon érdekes — mondta Teri. — Ott hagyta abba, hogy egy este leszállította az autóbuszról, csak azt nem mondta, miért...

— Mert az a nő nem egészen normális... Majd egyszer elmondom. Most nincs idő. Megreggelizünk, és felmegyünk. Velünk tart, Laci bácsi?

— Nem, én bemegyek az Icukához.

Mintegy fél órát töltöttek a büfében, aztán átmentek a másik épületbe. Laci bácsi Icukával incselkedett.

— Icuka, bejött már Kostka? — kérdezte a sofőr.

— Igen, már fölment.

— Jöjjön. Majd előre megyek.

Fölmentek az emeletre. Jobbra-balra nagy folyosó nyílott. Jobbra indultak.

— Kostkának hívják, akivel a felvétel ügyében tegnap beszéltem.

Teri egykedvűen lépdelt. Most, hogy már ilyen közel vannak, egyáltalán nem bízott az egészben. Legszívesebben elment volna, de csak követte a sofőrt. Úgyse