Irodalmi Szemle, 1971
1971/1 - Máté Ida: Egyensúly nélkül
— Az ilyen gyors és klvángatós befejezéshez vagy kezdethez nem vagyok hozzászokva. Mi vagyok én? Egy tál marhapörkölt, hogy várjam a tálcán, pirosán, hogy megkívánj, bekapj, aztán esetleg sört innál rám. Azt meg sem kérdezed, hogy vajon én ugyanazt óhajtanám-e? Honnan veszed a bátorságot, hogy ennyire leegyszerűsíted a szerelmet? Amit talán még nem is ismersz. S lehet, hogy én sem. Hiszen lényegében ebbe pusztulsz bele, hát nem érted? — Ha határozott lennék, most itthagynám — gondolta aztán később. Mégsem tudott elmenni. Sem ő, sem Géza. Csak álltak, valami mérges, konok és furcsa összetartozással. Jóval éjfél után volt. A villamos óránként jön. Ha jön! A fene tudja! Márta elkeseredetten emelgette fázó lábát. A taxiállomás legalább két kilométer ide, az erre járó taxik foglaltak. Persze, Géza elhozhatta volna a kocsiját, de minek, így úgy sem ülhetnénk bele. — Te menj haza villamossal, én elindulok gyalog. No gyere! — fogta meg Géza Márta könyökét, s majdnem futólépésben indult el a másik oldalon biztos fénnyel közeledő villamos felé. Márta a megkönnyebbüléstől nagylelkű lett, de csak erőtlen kedvességre telt tőle: — Gyere te is, mert megfagysz, de ha ... — Nem, nem, menj csak! — A pénzed? — Nem kell, majd! Több idejük nem maradt. A villamosból még sokáig látta Gézát, mozdulatlanul, sápadtan és elhagyatottan állni a villamosmegállónál. — Most meg mit áll ott az a szerencsétlen? — gondolta türelmetlenül. Egy örökkévalóságnak tűnt számára az út az üres villamosban. Otthon a kabátját sem vetette le, úgy rakta gázra a fazekakat, s engedett meleg vizet a kádba. Aztán nyugtalanul vette észre, hogy egyre, furcsább, zavaros, rossz érzés keríti hatalmába. Hát már sohasem lesz vége? Azt hitte, amint hazaér, eltűnik belőle a feszültség, de az első tudatalatti „megszabadultam végre“ megkönnyebbülést mintha a kabátjával együtt levetette volna. „Aljas dög vagyok!“ — állapította meg végül hangosan is. Egy igaz barát ilyet nem tesz. Szó nélkül haza kellett volna jönnöm vele. Hiszen ha meglököm, el is kell kapnom, hogy agyon ne üsse magát. Milyen állapotban volt! Egyre a férfi fehér arcát látta, amint szótlanul néz a villamos után. Kényelemféltés és otromba kibúvó volt minden szavam. Gézának szüksége volt valakire, s talán éppen rám! Egyedül hagytam. Erkölcsi prédikációkkal igazoltam magam. Most értette meg homályosan azt is, hogy ő sem lesz egyedül képes semmire, hiába menekül bárhová. Géza még így feldúltan, csapzottan is tapintatosabb, mint ő. Megérezte, most teher a számára, rossz szórakozás. Melegfürdő, étel, s legalább ötórás nyugodt pihenés kellett volna neki is. Szent ég, mit kap ez a meleg vacsora mellé, ha most hazamegy. Reggelig kiabálni fognak újra. Pedig már akkor elgyötört volt, amikor találkoztak. S egyszerre undorodni kezdett attól, akit felfedezett magában. A türelmetlenségétől, megfutamodá- sától, attól, hogy néha visszás érzést kelt benne még az is, ha valaki igazán őszinte hozzá. Persze, rám ne rakja senki a terhét. Harcképtelen, gyáva kukac lettem. Problémamentes világot akarok építeni magamnak. — Fuj! — mondta ki véleményét magáról hangosan, másodszor is. Egy helyben akar ringatózni, gyáván oda-vissza, kockázat nélkül. A saját maga által megszabott pontot nem lengi túl, de azért hazugan többet sejtet. Hiszen én kezdtem vele is az egészet! Ha Géza magabiztosan, kifésülködve, sikereit fitogtatva érkezik — el kell ismerni, így is befutott embernek tartják —, ahhoz hozzákever egy csomó üres, de szép hazugságot, akkor mostanáig ott kacarásznak, valamelyik éjjeli mulatóban. Pontosan úgy érezte magát, mint gyermekkorában egyszer az iskolában, amikor tiszta papírról „olvasta fel“ a feladott fogalmazást, mert lusta volt megírni. „Hozd ide — mondta a tanító —, aláírom...“ — s akkor kiderült, hogy a légből kapott szavak mögött nincs semmi. Most hasonló valami történt. Lerázott magáról valakit, sőt, gyorsan rárakta még a saját problémáit is. Azt is megvárta, amíg Géza küldi el, hogy számára semmi, de semmi felelősség ne maradjon.
