Irodalmi Szemle, 1971

1971/6

kannel \UüY művészeié

Legtöbbször lány — Függöny mögött, Büszke, Kék sapkás, Ermecskével, Szőke- hajú, Hajjürtös, Nemeslelkű vagy Elhagyott —, néha asszony — Csipkesálas, Hölgy vagy Madonna —, de mindig ugyanaz a nő Spanner Edit pasztellképein. Végighordozva tekintetünket a képeken, úgy érezzük, hogy 30—40 pózban, ugyanannyiféle ruhában és hangulatban néz ránk vissza a falakról; mindig más, mégis mindig ugyanaz. Még amikor egy néger lány jellegzetes vonásait veszi fel, akkor is csak azért rejtőzik előlünk az egzotikus külső mögé, hogy bebizonyítsa: lénye legmélyén nem változik. Szép nő. Vagy inkább így: eszményi nő. Nemes profil, görög orr, a gótikus ívek ég felé törő tökélyére emlékeztető vállak, hosszú nyak, gyönyörű kezek: ez ő.

De hiszen ez nem érdekes, mondhatnánk, mindig ugyanazt festeni. S talán igazunk lenne, bár arra is elég példa van, hogy egy festő száz alakban festette meg ugyanazt. Esetünkben azonban nem erről van szó, a nő nem konkrét jelenség, eszménykép csupán, a festőnő alkotta őt. Teremtette, így is mondhatnánk. Megalkotta őt a maga számára, hogy művészete költői finomságának, ezer árnyalatának és mélységének a hordozója legyen. Hordozója és nem a lényege. Ez a csodálatos eszményi nő fény és árny játékát, színek harmóniáját és egymást elnyelő rezgéseit gyűjti maga köré, és mintegy fókuszban összegezi. Gesztusai, mimikája, fintorai alig vannak, legfeljebb a fejét hajtja le, kecses kezét emeli, vagy felnéz. Semmi több. Azt, hogy közben mit gondol vagy érez, bánkódik-e, vagy álmodozik, és egyáltalán a róla szóló információkat a színek variációi hordozzák. Spanner Edit a színek költője. Bizonyára ezért a pasztell — a legélénkebb színek és legárnyaltabb színkombinációk lehetősége — a formaeszköze. Nőalakjainak hátterük nem a teret jelzi, csupán a téma szimbolikáját egészíti ki. Sajátos festői feladat megfesteni a büszkeséget vagy az álmodozást, az elvont fogalmakat, s tárgyuknál fogva, tervszerűen mindenképpen szimbolikusan kell megfesteni őket. Az érzések, a lelki tartalmak láthatatlanok és megfoghatatlanok, s leginkább az elvonatkoztatás jelzéseivel közelíthetők meg. így amikor a kép címe Csipkesálos asszony, akkor sem a sál a lényeges az asszony nyakán, hanem az az érzékiieg vagy érzelmileg motivált rejtett női szépség, melyről Spanner Edit általa lebbenti fel a fátylat, hogy felmutassa: íme, az emberi szépség örök forrása! S minden képén erről az örök érvényű szépségről vonja félre a fátylat, mely szépség az ő képein mintegy összegeződik, és tiszta, vizuális lírából épülő alapokat nyer; a lehetőségeiben mindig más, megejtő és csábító, elérzékenyítő vagy alázatra késztető, csupa melegség, érzés és költészet. S mintha a festőnő azt mondaná: Nézzétek, szeressétek és tiszteljétek!

A komáromi Duna menti Múzeum érdemeit szaporítja, hogy az eperjesi származású festőnő művészetét bemutatta Dél-Szlovákia szűkebb közönsége előtt. A bemutatás annál is indokoltabb volt, mert Spanner Edit a Nők Művészeti és Kulturális Egyesületének Nemzetközi Szövetsége által rendezett VII. Szalonon, Cler- mont-Ferrandban húsz nemzet festőnői közül elnyerte a kiállítás nemzetközi nagydíját. Megérdemelten. (du)

^ Spanner Edit: Vetélytársnők, (olaj, 1965) Tavasz, (olaj, 1965) ^

Anya, (pasztell, 1970) ^