Irodalmi Szemle, 1971

1971/1 - Máté Ida: Egyensúly nélkül

hogy eltarthatom őt is. Hidd el, nem is pénzről van szó, de nemegyszer eszembe jut, hát ezért tanultam, koplaltam, ezért gürcölök, hogy egy zárdában nevelkedett s mindig mindenben dúskáló elszegényedett vén dáma rigolyáit is tűrjem. Dohos minden, és amennyit beleöltem már abba az öreg házba, azon vehettem volna akár három modern, összkomfortos lakást, kertet és mindent. Az persze mind semmi, ez mindenestül az övék, s nekem tulajdonképpen nincs otthonom. Ezek még kétezer év múlva is ilyenek lesznek. Számukra mindig természetes lesz, hogy csak úgy valahonnan jön az „életjáradék“. A lentről jött s valamit elért ember jogos büszkesége nem fér meg az ő visszafelé tündöklő, a „felkapaszkodottakat“ lenéző dölyfükkel. Szinte hihetetlen, de még ma is én maradok alul. Csak lázadozom, dúlok-fúlok, amikor feleségem vagy anyósom, magabiztos fennhéjázó jólneveltségükkel, amit ősidők óta egymásra keneget- tek, fölém kerekednek. „Fiam, nem illik a sört üvegből inni, még a spájzban sem.“ S én ilyenkor legyőzötten acsarkodóm. Az ő „móringjuk“: „ezüsteszcájg“, törött fülű, de kínai csészék. S amikor finoman lemérettetik kettőnk hozománya — mert ilyesmire is sor került már —, kiderül, hogy nekem a múltból csak emlékeim vannak. Anyám fekete kendőjének, apám nagy csontos kezének az emléke, s mindez az ő szemükben szánalmas semmi, de nekem kincs. Még ma sem tudok a tulajdonos természetességével beleülni a saját kocsimba. Ök azonban igen. Én dolgozom meg mindenért, szerintük minden az „övék". Megtűrt, felkapaszkodott idegen vagyok az elsárgult, szakadozott, de monogramos fehérneműk szemétdombján. Beteg, mérges kakas, akinek nincs hangja hirdetni a reggelt.

S az a szegény kis gyerek, aki azt a zűrzavart a leginkább megszenvedi? Ha tudná, milyen ijedt fakósággal kéri, várja a szeretetet, de csak harcot lát, s végül szorongva, idegenül ténfereg közöttünk. Anya helyett egy nyugtalan, fejét fel-felkapó, dülledt szemű kevély nő gondozza. Aki örökké azon töri a fejét, hogy hogyan törhetne be engem teljesen. Apja helyett egy italszagú, megtört mérges ember küldi játszani, szinte azonnyomban, ahogy hazaérkezik, mert azonnal kezdődik közöttük az „eszmecsere“. A nagyanyja? Arról jobb nem beszélni... Tudod, a gyerek rám hasonlít. Almában még minket hív, de ébren, néha úgy érzem, fél tőlünk. Most ötéves, vézna kisfiú. Ha ő ’nincs, már régen felszámolom az egészet. Az anyja, amikor terhes volt, állandóan hóna alatt hordta a hőmérőt. „Most harminchat egész kilenc tized. Képzeljétek, tegnap harminchét volt.“ Engem majdnem a mezőn szült meg az anyám. Egyszer a sarokba vágtam a hőmérőt, ezer darabra tört.

Márta legszívesebben betapasztotta volna a férfi száját, hogy hallgasson már el, de ijedt kíváncsisággal várta is, hogy mi mindent tud még meg. Ez nem a megszokott „kötelező“ hazugság volt, amellyel a férfi és a nő a házasságon kívüli légyottokat meg szokta okolni. A kezdetben persze Géza is úgy hazudott, ahogy kellett. Márta azonban már akkor sejtette, hogy a könnyed, sőt humoros színbe öltöztetett családi perpatvarok meséi mögött lényegesebb bajok lapulnak.

Géza mintha olvasott volna gondolataiban. Olyan őszinte haraggal lobogott, mintha minden eddig tapintatosan takargatott dolgát egyszerre akarta volna lemezteleníteni.

— Nem bírom így tovább. Két külön világban élünk menthetetlenül, s ez nem közhely. Semmi sem fontos számára, csak én, de mindent tönkretesz, ami ahhoz szükséges, hogy én „én“ legyek. Két külföldi utamat szalasztottam el miatta. A munkám? — A férfi keserűen felnevetett. — A legutóbbi újításunkról a szakbizottság megállapította, hogy helyenként kissé zavaros. Tudod, amit Varga Verával közösen dolgoztunk ki. Természetes az én részem zavaros benne, mert a feleségem legalább harmincszor megzavart bennünket munka közben. Verával öröm dolgozni. Láttam, éreztem, sajnál, hogy ilyen a feleségem, segített, és elintézett mindent, amit csak lehetett, de végül is mindent nem csinálhatott egyedül. Az autót is úgy vettük, hogy ő hozta a szerződéseket. Gyerekkori önzetlen barát. A feleségem? Itt is és mindenben mást lát. Állandóan lángol, és ez engem mérhetetlenül fáraszt, lehűt, esetleg feldühít. Nem tudok vele megbeszélni semmit. Megfulladok mellette, de olyan szerencsétlen, hogy nem ért meg semmit.

Mártának nagyon ismerős volt ez az állapot. Tudta már azt is, hogy Géza egyensúlyát csak úgy billentheti helyre, ha nem pártolja, sőt, ha támadja.

Egyensúlyát? Micsoda badarság? Hisz így csak visszavetem a megalkuvásba, a ketrec sarkába. Emlékszik, hányszor mondta nagybátyja, aki tanította Gézát az egyetemen: