Irodalmi Szemle, 1971

1971/5 - Turczel Lajos: A CSKP hatása a kisebbségi magyar szellemiségre és irodalomra a két világháború között

vonzottak maguk köré embereket, tanítványokat. Az ávantgardizmus egyik lehetősége magának Fábry Zoltánnak a személyében volt adva, aki expresszionista szépíróként (karcolatok, novellák írójaként] kezdte a pályáját, és az expresszionizmushoz való kötődése egy ideig a kritikusi egyéniségében: stílusában és például a Földes Sándor maximalista értékelésében megmutatkozó ízlésében is érvényesült. Akkor viszont, amikor folyóiratot szerkeszt (Az Űtat), tehát kiválasztó, favorizáló és szervező lehetősége van, Fábry már teljesen a RAPP irodalompolitikai szellemének, illetve az osztályharc követelményeinek megfelelő realista tendenciák híve és propagálója.

A csehszlovákiai magyar irodalom szocialista szárnyánál a realista tendenciák váltak uralkodóvá. Ezek nemcsak a valóságirodalom szintjén alkotó Bányai (Munelsj Pálra, Háber Zoltánra, Dömötör Terézre voltak jellemzők, hanem pályája későbbi szakaszán

csehszlovákiai magyar expresszionizmus legkiemelkedőbb képviselőjére: Forbáth Imrére is, valamint Morvay Gyulára. A Mában fellépő losonci Kudlák Lajos neve a bontakozó csehszlovákiai magyar irodalomban jóformán fel sem tűnik. Az ugyancsak a Ma avantgardistájaként induló tehetséges Mihályi Ödön — aki az államfordulat után rövid ideig a Kassai Munkásban is publikált — utolsó éveiben a bukolikus líra sajátos árnyalatát képviselte. Az avantgardizmus (expresszionizmus) stíluseszményénél egyedül Földes Sándor tartott ki mindvégig, aki a 20-as években a kommunista sajtóban, később pedig a progresszív polgári sajtóban dolgozott, publikált.

A CSKP politikájának forradalmasító hatása a kisebbségi magyar irodalom szférájában ugyanolyan széles értelemben — a szocialista irodalmi szárnyon túl is — érvényesült, mint a kisebbségi társadalomban és szellemiségben. Ez a hatás — más ható tényezőkkel (pl. a tradicionális cseh demokratizmussal, a sarlósok messianizmusával stb.) társulva — alakította ki a kisebbségi irodalom progresszív köreiben azt a demokratikus küldetéstudatot, melyet Fábry „szlovenszkói küldetés“ néven fogalmazott meg. Szlovenszkói küldetésen Fábry olyan erkölcsi, politikai magatartást és az egész magyarság felé nyújtandó példamutatást értett, amelyre a csehszlovákiai haladó magyar írót, ■ kultúrembert az itteni magyarság előnyösebb helyzete — demokratikus iskolázottsága és a polgári demokrácia által engedélyezett nagyobb szólásszabadsága — kötelezte. „Volt egy hitünk, volt egy álmunk: a szlovenszkói magyar szellemiség lesz az az archimedesi pont, amely kiforgatja sarkaiból az addig volt tespedt, konok, elmeszesedett, beteg magyar életet — írja Fábry. — Szlovenszkóiak lettünk, mások, újmagyarok. A régiek veszélyt szimatoltak bennünk, de mi magyar haszonra készülődtünk. Mi előbb gyerekes hittel, később teljes tudatossággal csak egyet éreztünk: küldetésünk igényét, jogát és kötelességét. Ez a felismerés Szlovenszkón első számú céllá lényegült. Egy kisebbség vállalta a Magyarországon akadályozott, vagy vegetáló többség munkakörét.“ (Idézve F. Z.: Palackposta, 1960, 221. o.)

A „szlovenszkói küldetés“-sel, illetve a kisebbségi magyar irodalom demokratikus légkörével kapcsolatban ugyanazt a jelenséget emelhetjük ki, amelyre az ún. „felvidéki szellem“ elemzésénél rámutattunk. Ez a küldetéstudat és demokratizmus bizonyos fokig még a konzervatív jellegű irodalmi csoportokat is befolyásolta. Példaként az úri ellenzéki magyar pártok sajtójában publikáló írókat hozzuk fel, akiktől a lap- és folyóiratszerkesztők lojális vagy szimpatizáns politikai magatartást vártak el, de azt már nem tudták náluk elérni, hogy alkotó munkásságukban az ellenzék által képviselt társadalmi ideál kifejezettebben visszatükröződjön. Az ellenzék irodalmi táborában nincs olyan jelentősebb szépíró, akinek a művei ne mutattak volna túl a Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt retrográd társadalomszemléletén.

A „szlovenszkói küldetés“ kollektív jellegű gyakorlásának, érvényesülésének egyik legszebb példája az a tiltakozó távirat, melyet a Sallai- és Fürst-per idején (1932-ben) ismert kisebbségi magyar írók, művészek és kultúremberek küldtek a magyar királyi belügyminisztérium címére. A távirat aláírói között — Tamás Mihály, Egri Viktor, Farkas Gyula (Somorja), Szalatnai Rezső, Fábry Zoltán, Morvay Gyula, Gwerk Ödön, Brogyányi Kálmán, Prohászka István, Reichental Ferenc — a polgári világnézet képviselői is megtalálhatók. Jóval szélesebb és általánosabb tiltakozási hullámot váltottak ki a harmincas évek második felében a magyarországi népi írók perei. A tiltakozások szervezésében és közlésében, a haladó közvélemény felháborodásának kifejezésében és tük- röztetésében a kommunista orgánumok, köztük elsősorban a Magyar Nap, jártak elöl. A felháborodott közhangulatot az ellenzék sajtója sem merte negligálni, pedig nyil-