Irodalmi Szemle, 1971
1971/5 - Gyurcsó István: Számvetés (Részletek)
harsogva ettük s nevettünk — megtelt a hasunk és szívünk. Hasunk barna, sárga mézzel, szívünk vacsorareménnyel . .. „Vacsora! Jaj, újra kértek! Morzsája sincs a kenyérnek!“ — így az anyánk, de a pára a fazékból a padlásra szállt már: főzelékcsoda-szag, vacsora! Répa . ..? Talán bab! Mi, gyerekek csodát vártunk, egy mondókát kiabáltunk, otthon gyártott varázsigét. S a tűzhelynél pogány misét tartottunk, anyánk, mint papnő, kezében fakanál, födő, dobolt a vershez, nevetett: „— Hát akkor kezdjük, gyerekek! — „Csicseri borsó, kiskorsó, nagy fazék hasa koporsó: legyen a fazékban kása, kása az isten áldása! Keverem a kását, sütöm a pogácsát: kukoricakása, ne menj a padlásra! Csirió-birió, hopp . ..“ — Csend legyen, gyerekek, kopp! — ... Tűz, víz, fazék a varázslat végét várta, mi anyánkat lestük: a szakajtót, szitát, fazékba csurgatott darát. . . A fakanál máguspálca! Anyánk mágus, s főtt a kása. Nagyon ritkán sütött anyám, sokszor volt úgy, hogy asztalán még csak morzsát sem találtam, melyre szüntelen vadásztam. Pedig álmodtam, hogy nekünk mindig, mindig lesz kenyerünk: fehérkalácsos ébredés, s hogy nem hazudnak a mesék. Csak hiába keltem reggel, engem bögre nem várt tejjel. Marharépát nyersen rágtam: jó vagy rossz volt, sose bántam. Nyelvem édes ízlelésre ncin szokott, csak vad nyelésre. Nekem mindegy volt, csak enni: kért a gyomrom, követelni sem volt rest, már hogy lett volna, gyermek voltam, s az a dolga, hogy csak egyen, egyen, egyen, sokat és jót, no de nekem, s velem együtt sok száz másnak ^ott mifelénk nem kaszáltak — nem hogy búzát, egyebet sem. Nyáron még csak elcsellengtem az útszéli szederfákon, ott éltem én fele nyáron, s alig zsendült lágy gyümölcsük, nem egyedül, százan ettük; igaz, tilos volt, mint minden — „Gyerekekre törvény nincsen;“ — így mondták az anyák — jól van: s hordtuk csöbörrel, lavórral. Ki ügyes volt, többre vitte, s bár a nagy sereg kicsinyke emberekből állt a gáton, tolvaj szél járt a gályánkon, ócska ingünk rongyszegélyén, mégis, a nyár bármily fösvény volt mihozzánk, téptük részünk. Úri törvényekre léptünk gyermekcsalafintasággal, eperfákon hintaággal kerülve a csősz ütését: s bár a törvény büntetését anyám dolgozta le hányszor (útmesternél kapáláskor), az éhünk csak hajtott, tépett — így teltek nálunk az évek. * A Fáklya című folyóirat 1951-ben meghirdetett irodalmi pályázatán első díjat nyert elbeszélő költemény. Nyomtatásban — egy kisebb résztől eltekintve — most jelenik meg először. ** Ubony — kisfiúszoknya
