Irodalmi Szemle, 1971

1971/1 - Alekszej Arbuzov: Én szegény Maratom

MARAT (sopánkodva): Ne hagyj magamra, gondolj apró gyermekeinkre... LIDA: Te bolond, te. Már sötét van. Nyisd ki a kályha ajtaját. MARAT: Kiszökik a meleg. LIDA: Akarom. Ez a nap az enyém. (Marat kinyitja a kályha ajtaját, a szoba megtelik tompa fénnyel] (Lida halkan] Táncolunk? MARAT: Zene nélkül? LIDA: Majd dúdolunk, (táncmelódiát dúdol] Ismered? MARAT: (vele dúdolja a dalt, táncolnak) (távoli lövések] MARAT: Lida... (csókolóznak) Mondanék valamit neked, de nem mondok. LIDA (boldogan]: Szegény, szegény kis Marat... (Csikordul az ajtó, bejön Leonyidik, tántorog, majd a padlóra zuhan. Lida és Marat egyszerre ugrik hozzá.) LEONYIDIK (dadogva): De szépen... ég a tűz... De szépen ég... ■ Április huszonnegyedike Egy héttel később. A szoba berendezése egy saját készítésű tábori ággyal gazdago­dott, amelyen Leonyidik fekszik. Alkonyodik — kint lenyugvóban a nap. LIDA (a küszöbről): Még alszik? MARAT (Leonyidik ágyán ül): Igen. Miért jössz ilyen későn? LIDA: Ott tartottak az alakulatnál. Adtál neki enni? MARAT: Ahogy megjöttem, megmelegitettem a kását. Teljesen lehervadt. Rettenetesen fél a kórháztól. Nem értem, miért. Jó szám — az biztos. Majd az egész készlete­det felfalta; ennek ellenére szimpatikus kölyök. S már jobban is van. LIDA: Először azt hittem, hogy tüdőgyulladása van. Most már világos, hogy csak nátha volt — a tüdőgyulladást nem bírta volna ki. MARAT: Kár lett volna érte. LIDA: Tudod, mi a különös benne? Minden ember hasonlít valakire, de ő nem. MARAT: Én kire hasonlítok? LIDA (kis szünet): Benned mindenkiből van egy kevés. Az a fontos, hogy túl van a veszélyen. Az orvos lánya nem tétlenkedett. De azért te is sokat segítettél. MARAT: Én általában ilyen vagyok. LIDA: Miért nevezi magát Vologyának? LEONYIDIK (kinyitja a szemét): Néha magam is elgondolkodom ezen. LIDA: Te nem alszol?! LEONYIDIK: Vologyik... (elneveti magát) Az anyai gondoskodás maradványa, (kis szünet) Marat, él még az anyád? MARAT (mosolyog): Nem. Sohase láttam. LIDA: Hihetetlen, ahogy te beszélsz. LEONYIDIK: Na és? Marat férfi, és az apját szereti. LIDA: Nem bolondultatok meg véletlenül? LEONYIDIK: Persze, Jiogy nem. Csak egyszerűen mindenből elegünk van. Mindenből. MARAT: Nyugodj meg. Az izgalom árt. LEONYIDIK: Világos. Nevetséges az egész, (kis csend) Fölfaltam a tartalékaitokat, ahogy Marat szomorúan megjegyezte, s most rajtatok kívül nincs senkim. Elmon­dok nektek egy történetet. Magam is elszomorodom, ha eszembe jut. (kis szünet j Nagyon szerettem anyámat. Apám rettenetesen elfoglalt ember volt, örökké nyakig ült a munkában, mindenki csak dicsérte. Csak én nem tudtam rájönni soha, hogy mi benne a nagyszerű. Minden vasárnap kettőtől négyig velem szórakozott, s úgy vélem, ilyenkor azt hitte, hogy három évvel fiatalabb vagyok a koromnál... öt évvel ezelőtt halt meg. A tizenkettedik születésnapomon... A temetésén tengernyi tömeg volt, s mindenki arról beszélt, hogy milyen értékes ember halt meg. Lehet, hogy igazuk volt, de nekem nem hiányzott. Csak az ebédnél voltunk eggyel keve­sebben. Aztán megjelent nálunk egy férfi... és anyám megfeledkezett rólam. Ügy

Next

/
Thumbnails
Contents