Irodalmi Szemle, 1971
1971/4 - Čajak, Ján: A holicsi vár fogságában (regényrészlet)
Ján Čajak Jk holíCôí VÄR fOQSÄQÄBÄM A régi Magyarország népeinek 1918-ig közös a történelmük. 1918 után azonban az „utódállamok“ írói-történészei (a magyarokat is beleértve) nemegyszer próbálták meg ennek a közös történelemnek a „kisajátítását“. Magyar szakemberek gyakran bírálják ezt a tudománytalan gyakorlatot. (Legutóbb Diószegi István Hazánk és Európa című könyve kapcsán folyt a „hazánk“ és hazánkról vita.) Szlovák körökben már kevesebb a (hasonló saját-törtekvéseket) bíráló szó. Fél kell azonban figyelnünk (a most 74 éves) Ján Cajak történelmi regényeire, amelyekben többé-kevésbé a „közös haza" szemlélete érvényesül. Csanda Sándor írja a szerző V zajatí na holičskom hrade (A holicsi vár fogságában) című könyvéről: . a regény fő érdeme, hogy nagyjában hozzájárulhat egy reális, hamis nacionalista romantikától mentes szlovák történelemtudat kialakításához... s számos új szemponttal gazdagíthatja a magyar történelemszemléletet is..Ilyen vonatkozásban az említett művet mi is érdekesnek és tanulságosnak találjuk. Az alábbiakban részletet közlünk belőle. (Szerk.) (Részlet: GYŐR FELSZABADÍTÁSA) Éjfélig még több mint egy óra van hátra. Alszik a táj. Mindenütt csend van. Még kutyaugatás sem hallatszik. A győri Császár-bástya és Oj-bástya meredezik az éj homályában. A kettő között a várkapu áll, címerén a kettős kereszt a hármas halommal, s fölötte török felirat: „Janik-kále erődje örök időkre az igazhitűek kezében lesz. Insallah." A hadrendek parancsnokai nesztelenül szállnak le lovukról. Letérdelnek. S csendben térdel az ötezer-száz vitéz is. Az erő hódol a Kezdetnek és a Végnek. Sokat kíván. Ritkán mond köszönetét. A győzelem vagy á megsemmisülés kapuja előtt áll. S mikor már mindenki újból talpon van, elkövetkezik a végzetes pillanat — a harc. A petárdákat szállító társzekerek megindultak. Nyikorok, dübörög a híd. „Petárdák! Petárdák!“ — hangzik a reményteljes sóhaj. Minden úgy van, ahogy Vidovics Angelina jelentette. — Haahó! Kapidzsi, hé, ne aludj! Nyisd ki a kaput! — kiáltja egyszerre a nevető arcú Kubo. Pattint az ostorával. A lovakat is nógatja, hogy a szekérrel minél gyorsabban keresztüljusson a hídon, s utána még két szekér, az egyikén Juróval, a betyárral. A falak mögül senki sem válaszol. Csend van, mint a temetőben. — Haahó! Te sátánfajzat! — kiáltja most már Kubo úgy, hogy még a halottat is felkeltené. — Kik vagytok? — hangzik egy álmos gyerekhang a megvasalt kapu mögül. — Nyisd ki! Mit kérdezed, ha tudod, kik vagyunk! Hóha, hó! Állj, Šabo! Még összetöröd a kapun a szekér rúdját!
