Irodalmi Szemle, 1971

1971/4 - Bereck József: Türelem

A mórvetö tó környékét gyérfüvű gidrek-gödrök alkották, tele apró, alaktalan homokkövei, időálló, tövises gyomkóróval; itt-ott néhány vérszegény ezerjófű, ostobán ugrándozó szöcske, libaürülék, cserépdarab, lepattogott mázú edény, szétmállott újságfoszlány. Valamikor, nagyon-nagyon régen, néhány embernek bizonyára megtetszett ez a tó vagy valami más, talán nem akartak tovább vándorolni, lerúgták bocskoraikat, almot szórva széles talpaik alá, vályoggá gyúrták a tó laza partját, s a vályogból felépítették a falut a vasúttöltés túlsó oldalán. Persze, akkor még nem volt vasút, de a széles talpúaknak bizonyára megvolt az okuk arra, hogy az első házakat ne közvetlenül a tó partjára építsék, hanem néhány száz méterrel odébb. Mindkét irányba elnézett egészen addig, ahol a sínpár ugyan még nem találkozott, de beleveszett a forróságtól sejtelmesen rezgő távolba, majd egy hirtelen lendülettel beszaladt a méregzöld kukoricába. Óvatosan, de fölöslegesen meggörnyedve lépkedett két magas kukoricasor között; csak a megtett lépések számából következtetett arra, hogy lassulnia kell, figyelnie, a ház, a kert már nem lehet messze, nem lenne jó, ha észrevennék. Egy pillanatig arra gondolt, hogy a falu belső telkei mind körülkerítettek, milyen érthetetlen, de most jó, hogy a peremtelkek nem, aztán egy tizedmásodperc alatt megállapította, hogy a zöldségeskertben nincs senki, s a gondosan feltöltött krumplibokrok mindjárt a kukoricás végében kezdődnek. Törzsét jobbra-balra elhajlítva tekintetével kikerült néhány törpe almafát: a ház udvarán se volt senki. Leguggolt, széttárt ujjait az első bokor alá túrta. A laza, nedves föld kellemesen hűvös volt, valamikor nagyon régen a mórvető tó környékén is ilyen laza föld lehetett, de az emberek, akiknek megtetszett a tó vagy valami más, széles talpaikkal vályoggá gyúrták és falakká döngölték. Széttárt ujjai diónyi sárgás gumókat fésültek ki a földből. Tekintete akaratlanul a ház felé tévedt, s bár nem észlelt senkit, mozdulatai egyre gyorsabbá, türelmetlenebbé váltak. Csak akkor hőkölt vissza egy pillanatra, amikor az első maroknyi gumót az inge alá csúsztatta; a nedves, hűvös krumpli érintésére végigszaladt hátán a hideg. Már éppen elkészült, amikor megpillantotta a férfit. A környező kukoricák egyikéből jöhetett elő, bizonyára nagyon csendesen, ha nem vette észre. Egy hosszúnak tetsző pillanatig feszülten nézték egymást, aztán a férfi szemében meglátta a türelmetlenséget (biztatást?), rémülete egy másodpercre hálává változott, s piszkos kezét teletömött keblére szorítva, elrohant a vasúttöltés irányába. A magasra nőtt kukoricasor levelei érdes, égő nyalintással szaladtak végig felhevült arcán, meztelen karján. A meredek töltésre már alig bírt felkapaszkodni, gyomorfalán őrülten dobolt valami, pedig nem hallatszott kiabálás. Érezte, hogy nem követi senki, hogy a feltúrt bokrokat se számolta meg a férfi, minden, aminek következni kellene, kisült tekintetük találkozásának pillanatában, a fanyar illatú krumplisorok fölött. Mégsem nyugodott meg, a tó partjára érve vízbe rúgta a szürkülő parazsat, s miután elhalt a sistergés, s a fodrok ismét békés tükörré simultak, leült a homokos-agyagos fövenyre, arra gondolt, hogy a férfi a vasárnapi mise után vagy délután a kocsmában azt mondja majd nevetve az apjának, hogy te Rezső, amikor megpillantottam a fiadat, úgy elszaladt, mint a nyúl, de a krumplira vigyázott a csibész, egyet se pottyantott el. Ha a mise után mondja el az apjának, akkor... Már a negyedik, majd az ötödik hártyabőrű gumót dobta a vízbe. Ahogy a tó zavaros tükrén szaporodtak a fodrok, rájött, hogy csak várni kell, ahogy a sárga gumók várakoznak az inge alatt, hogy sorra kerüljenek, s mire szelíd csobba- nással az utolsó is a vízbe hull, talán már nem fog jelenteni semmit, hogy az az utolsó.

Nem szeretem a részegeket, magam sosem iszok annyit, hogy kifogjon rajtam. Igaz, néha úgy érzem, mintha részeg volnék, száraz, italtalan részegséggel, valami felbomlik bennem, hányaveti mozaik lesz az egész világ, minden norma, szabály, törvényszerűség megszűnik, jobb oldali sodrásba kerül bennem az a felbomlott valami, becsavarodom... Tudom, harmincon felül az álmokat már valóra illik váltani. Milyen szerencsés helyzetben vannak azok, akik az álmok idején szerények voltak. Vagy erősek, s harmincon felül is azok maradtak. Kellemetlen érzés, mikor valaki tudja, hogy nem gyenge, de nem tud örülni neki. Máriával való találkozásaimat nem tudom, hogyan magyarázzam •meg. Lényegében nincs is értelme a magyarázkodásnak. Amikor a komáromi állomásra befutott az újvári gyors, már öt éve mindennap gondoltam rá. Vagy csak minden héten? Néhány szál virág volt a kezében, meg annyi-annyi csomag. Amíg a fedett