Irodalmi Szemle, 1971
1971/4 - Moyzes Ilona: Három vers
Moyzes Ilona a hatodik emeletről Álltam az ablak előtt, fehér ingem testemhez tapadt, mint szobám falához a kinti ében. Mögöttem szobám ajtaja nyílt. Láttam, hallgatag társam, a magány lépett ki rajta. Túl a folyón százezer lámpa égett. Fényük az égig szökött, s mint hűvös méz, a testemen folyt végig. Mikor a lámpák megfordultak, s átlépték szobám ablakát, fényes szemükbe havat sepert a szál, úgy mentek védtelen a végtelenen át. Ott álltam előttük, fehér ingem testemhez tapadt, mint szobám falához a kinti ében. A perc az óra lapján éjbe oson, hűs aranyát a szívemre szitálja a kóbor hold s a száraz téli fákra; hideg lett, fehér, komor a vánkosom. Tűnődöm letűnt, elveszett álmokon, Gyönge gát a vihar dUhét nem állja. A kóbor hold holt betűkre szitálja hűvös aranyát... Hideg a vánkosom! Hol vagy? Hallgat az éj, a csönd, a fal, a csillag. Várok. Hajnal. Tompa zuhanás. A tűnő percek az űr ölébe hullnak. valami hozzám ért Valami hozzám ért, valami fogva tart, tengerbe sodródtam, nem látom, hol a part. Maréknyi nyugtalan, apró felhő köröz. A szél egy percre megremeg, a nap villámot ver a hullámok felett, Jaj, hol a part?
