Irodalmi Szemle, 1971
1971/3 - ÚJ HANGOK - Nóta János: Szrcsek
— Nyugalom, nyugalom — mondogatta a pap, de ahogy kilépett szürke Skodájából, és felnézett az égre, torkára fagyott a sző. Maga sem hitte, hogy igaz, amit lát. Hát mégis van csoda? — Fiam! — ordított az égre. — Hallasz engem? Egy ideig némán várták a választ, és Szrcsek, aki hallotta a pap basszusát, de nem értette nyelvét, nem válaszolt. Idegesítette, hogy emberek állnak alatta, és nem bírja már sokáig visszatartani, szólni kellene nekik, hogy menjenek arrább, s már gombolta is a nadrágját, és nagyot ordított. — Hall minket! — sugárzott a pap. — Imádkozz, fiam! — zengte. — Imádkozzunk... Imára kulcsolták kezüket, s felharsant a Miatyánk. — Esik. Többen is érezték arcukon a cseppeket, s a szárazon maradottak is elhitték: derült égből is eshet. Közben távoli zúgás hallatszott, s hamarosan ott libegett fölöttük a helikopter, benne az ezredes, a hadnagy. Szrcsek megrémült, a légcsavar széttépheti az ernyőt. Lenézett, és vacogás fogta el, kezével hadonászott: menjenek el! Hagyják őt békén! Ö élni akar... Az ezredes is észrevette a veszélyt, lefújta a vállalkozást, s lehordta a hadnagyot. Lent ezalatt megjelentek a városiak is, fekete kocsival, s a kocsiból kikönyöklő főhivatalnok mérgesen sziszegte: — Maflák! Aztán elszáguldottak a hangárok irányába, a megzavart tömeg újra kezdte az imát, már halkabban, bizonytalanul. Szrcsek, hogy elmúlt a veszély, és könnyített magán, átgondolta a helyzetét. Alatta száz méterre a föld, emberek, fölötte a kinyílt ernyő, a derült ég. Óvatosan meghúzta a kötélzetet, de az ernyő mintha oda lett volna szögelve valamihez, az éghez, a semmihez. Visszagondolt az iskolára, a fizikára, de nem jutott eszébe semmi. Különben is, gondolta, nem az én dolgom a fejtörés, valaki majd csak kisüt valamit, a lényeg, hogy egyszer még lekerüljek a földre, mindegy, hogyan, csak élve, s az az egy biztos, hogy nem ugrok többé. Elvégre is, miért ne akadhatnának emberek, akikre nem vonatkozik a törvény, a fizika törvénye, akiket, mint engem, nem vonz a föld... Most, hogy kiugrott, ahelyett, hogy gyorsult volna, egyre csökkent a sebessége, egészen addig, míg meg nem állt az ernyő, pedig már csak száz méterre volt a föld. Akkor észrevette a helikoptert; mint valami óriás darázs zümmögött feléje, dühösen, készen arra, hogy beledöfje a fullánkját. A városi főnök még emlékezett rá, hogy szülőfalujában Ondro, a kondás, híresen vetette a> lasszót. Ondro ugyan elszaladt, amikor a helikopter leszállt a pocsolyánál, a disznók sivítoztak, de pajtása csalogatására előbújt a bokrok közül, és egykettőre szót értett. A hátát veregették, a vállát, s az ezredes kétdecis üveget húzott elő: igyon. Ondro még segíthet... Már Szrcsekhez értek, kissé fölé és oldalt irányították a gépet, nehogy a légcsavar széttépje tervüket; ám az ernyő az erős szélben sem mozdult. Ondro derekára kötelet hurkoltak, hogy ki ne essen, az ajtóhoz tolták, kezébe nyomták a lasszót, Ondro már lengette a karját, hogy beleringassa a távolságot, Szrcsek kinyújtott kezét leste, amikor felordított a pilóta: — Leállni! A hadnagy az ezredesre nézett, az a városi főnökre, s az értetlenül bámult a pilótára: — Mi van ...? A pilóta a hangárok felé szállt a géppel, s csak futólag mordult: — Telefon ... A városit elöntötte a méreg, az előtte gubbasztó Ondrónak a fejét verte az öklével... — ... a nagyfőnök. Erre csönd lett. A városi tért magához elsőnek, s köszörülni kezdte a torkát. A parancs: várni, amíg megérkezik ő, a filmesek s az akadémiáról egy-két tag. A különrepülőgép este nyolckor szállt le, már sötétedett, a dzsipek mégis elindultak. A tömeget hazaterelték, a hangerősítőt bekapcsolták, a hangszóróval célba vették Szrcse- ket, s biztosították, hogy nincs mitől félnie: itt vannak. Csak hajnalig várni kell, már
