Irodalmi Szemle, 1971
1971/3 - Voigt Vilmos: Információ- és műelemzés-elméletek
A közlemény szinte mindig rendelkezik a jelelmélet bonyolultan kimutatott sajátosságaival: előbb rejtjelezik (kódolják), majd valamilyen úton továbbítják, végül a vevőnek ki kell hüvelyeznie (dekódolnia], hogy valamit is megértsen belőle. A technikai információelmélet művelői azt is bebizonyították, egyáltalán nem mindegy, milyen közvetítőeszközzel, milyen csatornákon történik a híradás. A csatornák természete megszabja a kódolás milyenségét, és rendesen valami „zaj“-t is ad az üzenethez, kattogást és búgást (ha telefonra gondolunk), szörnyű recsegést, csíkokat (ha rádiónk, televíziónk, szomszédunk fogfúrógépe működik együtt), nyelvi érzékelhetetlenséget (ha pontosságra törekvő filozófiai szövegeket vagy akár ezek érthetetlenséget ostorozó glosszákat olvasunk), tartalmi sületlenségeket (ha szó szerint veszünk bizonyos tartalmi alkotásokat), minden csatorna mást. Mindezek közepett olykor nehéz is megmondani, mi hát a voltaképpeni üzenet. Ha a költői műveket vizsgáljuk, e nehézségek kellős közepén találjuk magunkat. Az irodalmi alkotások döntő többségét valamelyes tartalom s bizonyos formai kötöttségek jellemzik: az üzenésre felhasznált nyelv, műfajok, sőt még a megjelenés mikéntje (nyomtatás, rádiójáték, magánlevél, padba vésett szívbe írott tömör üzenet, best-seller) is jelentékeny módosító erő. Mindezek valamelyes rendszerbe illesztése azonban már meglehetősen bonyolult feladat. Eleddig többfajta kísérlet született e téren. 3.1. Roman Oszipovics Jakobson orosz nyelvész — (Cambridge [Mass.] — USA) „Nyelvészet és poétika“ című vitazáró előadásában 1958. április 19-én (és azóta többször is) kifejtette egy nyelvi-kommunikációs poétika néhány alapelvét. Elgondolása szerint az irodalmi mű olyan nyelvi közlemény, amelyet bizonyos elemek megléte következtében műalkotásnak tekinthetünk. A legfőbb irodalomtudomány eszerint a nyelvészet, amely a nyelvi közleményeket minden oldalról vizsgálja. A nyelvi közlemények sajátosságait a nyelvi közlés elidegeníthetetlen tényezői okozzák. Hat ilyen tényező van (a feladó, a címzett, a kontextus, az üzenet, a kontaktus és a kód], s ennek megfelelően a nyelvi közlésnek is hat funkciója: emotív (a feladóra irányuló, érzelmi jellegű funkció), referenciális (a kontextusra irányuló, a megismeréssel kapcsolatos, denotatív funkció], konatív (a címzett felé irányuló felszólító funkció), fati- kus (a közlés közben a csatorna használhatóságát kérdező vagy biztosító „hallózó“ funkció), metanyelvi (a felhasznált kódra vonatkozó, azt magyarázó funkció) és végül a poétikai funkció. Amikor azonban Jakobson a poétikai funkció részletesebb bemutatására keríthetne sort, csupán a versek néhány jellemző vonását (ritmus, párhuzamosságok, hangzásbeli egyeztetések) sorolja fel. Csupán egyetlen helyen érinti azt, milyen általános jellemzését adhatnánk a poétikai funkciónak: „Mi a poétikai funkció empirikus nyelvészeti kritériuma? Közelebbről, mi az az elengedhetetlen jegy, amely benne rejlik a költészet minden megnyilvánulásában? Ahhoz hogy a kérdésre válaszolhassunk, vissza kell emlékeznünk a nyelvi viselkedésben használt két alapvető elrendezési módra, a szelekcióra és a kombinációra... A szelekció az egyenértékűség, hasonlóság és különbözőség, szinonimitás és antonimitás alapján történik; a kombináció pedig az egymásutániságon (szekvencián) és az érintkezésen. A poétikai funkció az egyenértékűség elvét a szelekció tengelyéről a kombináció tengelyére vetíti. Az egyenértékűség a szekvencia lényeges eszközévé lép elő." Jakobson voltaképpen arra gondol e helyen, hogy a poétikai közlés korrespondenciái (egymáshoz rendelései) nem tartalmi, hanem formai (és helyzeti) jellegűek. Ez csakugyan lényeges vonás, de önmagában még nem adja az irodalmiság teljes tartalmát. Amikor konkrét példákra kerül sor, ritmikai és akusztikai visszatérések (rímek is!), illetve a párhuzamosság tágan értelmezett példatára következnek — megint csupán egyetlen szelete az irodalomnak. Összefügg ez a szűkkeblűség Jakobson nyelvtudományi kiindulásával is. Véleménye szerint az objektív irodalomelemzés a „poézis grammatikája“, ami viszont nem más, mint a „grammatika poézise“. Ha most nem térünk is ki arra, hogy bebizonyítsuk, ez az állítás ellentétben áll azzal, amit fentebb a szelekció és a kombináció összefüggését illetően magától Jakobsontól idézhettünk, azt mégsem tagadhatjuk, hogy e „poétikogrammatikai“ felfogás is kevésnek, indokolatlanul szűknek látszik.