Irodalmi Szemle, 1971
1971/3 - Mikola Anikó: Hajó a szélben (vers) - Zalabai Zsigmond: Eszméltető (vers)
Mikola Anikó Zalabai Zsigmond hajó a szélben Elvadult partok zászlait lobogtatja a szél Az utolsó hívás mint ázott madár a vízre ül Sorsára hagyom a torkolatnál Hajózható napjaim árja veszett iramban sodor a megsejtett cél felé Nincs hátraarc nincs oldás nincs alázat könyörtelen a törvény amely befogadja a zörgetőt „megmérettél“ a mérleg karja int és felizzanak a falra írt betűk Felettem csillagok szervetlen kémiája szikrázik konok barázdát szántok a mészkoporsók korallkeresztek fölött megalvadt vizen. Az árboc megremeg viharról álmodik elhagyott gyökerei sajognak valahol egy irtás humuszában Csonkján taplót nevel a vegyi bomlás erdőnyi anyaöl fogan termékenyítő erejétől Gyúlnak a hajnal vörös sziklái, s az égre dobják a madarakat a fák. Most kell sasokra bízni a reményed, most kell beszélned, kitépett nyelvű száj. Huszonkét éve tapintod, érzed: nem csillapul a folyók pulzusa. Dér szemcséi: jégparazsak fúródnak tested pórusaiba. Lehulltál, hányszor, kőre, jázminágra. A láz szavára megadva magad. Becsavart lobogód képét idézték a szárnyaikat összecsukó madarak. Kásás sötétben egy szál gyertyaként lobbanni be vak üregbe, zugokba. Pókhálók poros rácsait áttörve, tudni: te vagy a gyertyát tartó kéz, te vagy a gyertya. Meddig bírják a szurokkal itatott deszkák az emlékeiktől megrészegült vásznak a gombaálmú árboc meddig bírja még hogy ne nézzen vissza vissza a felázott partok felé eszméltetö
