Irodalmi Szemle, 1971

1971/3 - Fülöp Antal: Szenteste

A markoló a vagonba zuhant, merített, felemelkedett és eltűnt.

— De úgy látom, az előbb egy kicsit elrémítettem azzal az esettel — nézett az öreg feltartott fejjel a fiatalemberre. Alig látott ki a sapka alól. — Megnyugtatom, ő volt a hibás. Tökrészegen ment be a vagonba. Később kiderült, hogy a darus is részeg volt. Tudja, akkoriban nagyon sokat ittak az emberek. Munkaidőt nem ismertünk, addig dolgoztunk, míg a munka megkívánta. Reggelenként a falézolásnál sohasem tudtuk, mikor kerülünk haza. Volt úgy, hogy egyfolytában huszonnégy órát is dolgoztunk, aztán itt szemben a kocsmában megreggeliztünk, és újrakezdtük. Az emberekben csak a rum tartotta a lelket. Vigyázzon!

A markoló a vagonba zuhant, merített, felemelkedett és eltűnt. Előreléptek, és halomba lapátolták az elmaradt szenet.

— Bizony, ezt sokan nem bírták. Aki ellankadt, azt a partifőnök elküldte „tollat fosztani“, és kihúzta a névsorból. Másnap már nem jöhetett. Az ilyesmikről rendszerint a kocsmában döntöttek. Kemény, embertelen idők voltak azok, barátom. Persze, ma is vannak, akik nem bírják az iramot, csak ugye máma már „emberi szempontból“ nem küldik őket haza, hanem a többi dolgozik rájuk. Megjegyzem, maga ellen is morogtak, mikor megtudták, hogy eddig irodában dolgozott. De mondja csak, maga tényleg irodában dolgozott?

— Igen.

— Szóval íróasztal meg minden ...?

— Az is volt.

— No és ... tulajdonképpen mit csinált?

— Ügyvéd voltam.

— Ahá, most már értem! Valami stikli...? — kacsintott az öreg az ügyvédre.

— Nem, nem volt semmi ügyem — mondta az ügyvéd.

— Aunye, az istenit, hát akkor minek jött tanult ember létére ebbe a mocsokba? Nem azért, mintha maga lenne az első, dehogy. Dolgozott itt már doktor, festőművész, író, katonatiszt, kivetkőzött csendőr és még a Jehova tudja, miféle gyülevész népség. De azok közül egy sem önszántából jött közénk, mindnek nyomta valami a személyi lapját. Egyszóval lepasszolt emberek, akik már minden más beosztásra „alkalmatlanok“. Csak tudja, ügyvédkém, azt nem értem, hogy akik idehelyezik őket, miből gondolják, hogy itt feltétlen megfelelnek. Minket, akik állandóan itt dolgozunk, egyszer se kérdeztek meg erről. Aztán az is érdekes, hogy ezt a munkát, amit mi, régiek tíz-húsz éve csinálunk, és megbecsülünk, mert ez adja a kenyerünket, másokra vezek- lésként szabják ki. Olyan ez itt, ügyvédkém, mint a gyehenna tüze: ha az eltévelygett báránykák keresztülmennek rajta, a bűneik megbocsáttatnak. Ezt a szót a papunktól hallottam. Némelyikük még tíz év múlva is azzal dicsekszik, hogy hajdan egy vagy két évet lehúzott a kikötőben, s így kiérdemelten húzta magára ismét a fehér gallért. Vigyázzon!

A markoló nem zuhant a vagonba, mert a darus rosszul számította ki a lendületet. Vészjóslón elsuhant egy centire az oldal felett, és egy fogőzókampót vágott közéjük. Az öreg a szénrakásba rúgta.

— Ha legközelebb majd mászik fel a vagonra, először ellenőrizze, hogy a fogőzó forrasztása nincs-e megrepedve. Tudja, a markoló gyakran nekiütődik, és megrongálja. Emlékszem, kilencszázötvenkettőben egy illetőnek a markában maradt, és ő fejjel a két vagon közé esett. Eltörött a hátgerince. A kórházban fél évig gennyet vizelt, aztán meghalt. Szidták is, mint a bokrot, hogy nem kapunk miatta balesetmentességi pénzt. Azt mondták, fejenként háromszáz koronát rántott ki a zsebünkből. Ezt is csak útravalóul mondom — mondta az öreg.

A markoló most kívülről vágódott a vagonnak.

— Ne bomolj, disznófülű! Karácsonyeste van! — kiáltott fel a darusnak. A markoló megállapodott, felemelkedett, a vagonba zuhant, merített és eltűnt.

— Tudja, ügyvédkém, hány lecsúszott igazgatóval álltam én már együtt így a szenesvagonban, és magyaráztam a szénlapátolás fortélyait? Már a kisujjamban van, hogy mi az a profit meg deficit, ismerem Parkinson törvényét, és tudom, hogy mi az az integráció.

Az ügyvéd elnevette magát.