Irodalmi Szemle, 1971

1971/3 - Duba Gyula: Győry Dezső költészete

Duba Gyula

Győry Dezső költészete

/.

„Hát mért én?“ — kérdezi önmagától és a világtól a harmincéves Győry, és látszólag nem veszi tudomásul, hogy kérdése patetikus és felesleges, mert verseiben maga adja meg rá a feleletet. „Szószóló vagyok“ — írja huszonkét évesen —, „Vad álom a vers“ — mondja néhány évvel később, majd tovább rajzolva az önportrét: „Parancs az életem..." — és befejezve negyvenévesen, a második világháború előestéjén: „Magyarként voltam ember“; hát ezért ő... Ezért legyen ő „rab, sorskitöltő“, és ezért lett éppen ő szellemi irányadó és elcsapott újságíró, mozgalomalapító és „kiátkozott“, kiteljesedő és zátonyra futott, jobbról és balról egyaránt bírált, és mégis — vagy éppen ezért — népszerű, tagadhatatlan egyéniség és végeredményben „Szlovákia költője“, aki „Adyhoz méltóan állottá ki a próbát“ (Fábry: Harmadvirágzás). Ahogy Emberi hang című jubileumi (a költő hetvenéves múlt tavaly) versgyűjteményét lapozgatom, egyre inkább érik bennem a felismerés, hogy — Fábryhoz hasonlóan — Győry is összegező alkat és névadó egyéniség, s lírája a szlovákiai magyar életérzés átfogó dokumentuma és etikai alappillére. S ebből következik, hogy bár az utóbbi időben egyre fokozódó szomjúsággal kutatunk szellemi elődök, ősök után, róla is sokat tudunk már, mégsem ismerjük még eléggé, fel kell fedeznünk őt, értékelnünk és magyaráznunk kell, hogy élő és ható erőforrássá váljon, és ne legyen már életében, mint maga írja ötvennégy évesen és rezignáltan: ún. „haladó hagyomány“. Fábry Zoltán temetésén láttam őt utoljára, búcsúztatta az egykor a Víziójában meglátott „hősi, furcsa Fábry“-t és az Emberi hang friss fekete kötetét helyezte a koporsójára; kopár dombtetőn volt a temetés, alig egy méter mély sírt ástak a halottnak, mert a vékony termőréteg alatt kemény sziklahát mered, és nem veszi be a koporsót; esett az eső, a világ felett súlyos fekete felhők lógtak szinte karnyújtásnyira a gyászolók fedetlen fejétől, és a stőszi völgyet pompás széles szivárvány fogta át; úgy látszott a dombtetőről, hogy az egyik vége éppen Fábry házánál csókolja meg a földet; romantikus kép, de nem szentimentális, mert így volt, mindenki látta, aki akkor ott volt, és a szivárvány talán azt jelentette, hogy ha ennek a két embernek a szellemi tettét értékeljük, a teljes igazság érdekében nem feledhetjük a romantikát.

II.

A húszas évekkel jelentkező Győry úgy érezte, hogy „százados adósság“ terhét hordozza a vállán. Gyerekkorának valóságát, környezetét, érzelmi és gondolati ösztönzőit, melyeket családjától útravalóul kapott, könnyen kielemezhetjük verseiből, mert költészetének állandó motívumai az önéletrajzi utalások és részletek. Közvetlen tárulkozó lírai alkat. Családképe puha és meleg: „én gyerekkoromban csak csókot tanultam, / sírásra sohasem oktatott az otthon...“ Máshol naiv őszinteséggel tudósít: „jaj, pedig volt gyerekszobám!“ Ismét más versében Akácvirágról, édesanyjáról ír, a kedves, finom