Irodalmi Szemle, 1971
1971/3
Nagy János szobrairól Nagy János ritka áhítattal tiszteli az embert magát és az emberiséget máig megtartó, eddig minden rombolásnál hatalmasabbnak bizonyult erőt, a társulás ösztönét. Az ember a művészetek tükrében — a szobrászatéban is — mára ezerarcú lett, ezerféle szempont, tapasztalat, világnézet, átvilágítási mód, fényszűrő, látószög, elemző és ábrázoló módszer és képromboló indulat alakította ki korunk nemcsak hízelgő, bár kétségtelenül a valódit erősen megközelítő emberképét. Igaz, sokan úgy érezhetik, hogy közben elhomályosult a lényeg: a mindent átjáró emberi szépség és összetartás szükséges tudata és művészi kultusza. Nos, Nagy János kompozícióiban éppen ezt az elhomályosult elemet találja meg a néző: az erővel párosult szépséget, egy zárt, kerek nyugalmú világot, harmóniát. Művészetének szemléleti alapja az em- berszeretetre épül: egyfajta érzelmi humanizmus ez, amely teljesen zárt kompozícióiból, szobrainak gömb- és körformáiból könnyen kielemezhető. Nem zavarja őt a zárt formák klasszicitása, mert ez felel meg a világnézetének. Szigorúan ragaszkodik a figurához, s még legszélsőségesebb absztrakcióiban, amilyen például a gútai emlékmű, sem szakad el tőle. Előbb jelzett érzelmi humanizmusa határolja így körül formavilágát. Talán éppen ez művészetének meghatározó vonása a mai szobrászatban: tartózkodik a figurától teljesen elszakadt, a tiszta gondolati absztrakciókat hordozó egyedi formáktól, vagyis megmarad a művészet érzelmi szféráiban. S ahogyan a zárt komponálásmód törvényszerű nála, úgy találjuk természetesnek azt is, hogy különböző műfajokban éppen Adynak, Kodálynak, Lisztnek, XXIII. Jánosnak — a haladó emberség szellemi építőinek — állít emléket, a nagyszerű Csont- váry-plakettig, amely a lélek mérhetetlen mélységeibe világít le akkora fényerővel, amilyenre csak kivételes művészi intuíció képes. Rokonszenves vonása, hogy nem kíván megragadni egyetlen stílusban. Bátran nyúl az anyagokhoz, s egy-egy feladatán dolgozva a hagyomány és újítás szerves folyamatosságában gondolkodik s a kettő egyensúlyára ügyel, bár úgy látszik, hogy mégis történelmi érzéke a meghatározó. Legizgalmasabban két legutóbbi műve, a gútai emlékmű és a dunaszerdahelyi háborús emlék prezentálja művészetét. A gútai emléknél a fekvő alak az ősiség, a történelmiség képzeteit keltő kőarchitektúrába tűnik át, s a figura háta, válla és feje határozottan egy földvárszerű építmény homlokzatára utal. Olyan kompozí- ciós megoldás ez, amely elég tág és szabad, mégis jól körülhatárolt asszociációs lehetőségeket kínál, mint egy többszörösen összetett, bonyolult költői metafora. A fek- vő-támaszkodó monumentális kőalak töprengő, hullámzó, de magába zárt nyugalma oldalról, masszív architektúrája a hát felől nézve, a merész, de finoman megoldott áttűnések a figura és az architektúra között, a kő ereje és időtlensége — számomra mindez az „erős várunk“ képzetkörébe helyezi ezt a nyugtalanítóan szép kompozíciót. A dunaszerdahelyi háborús emlékmű viszont azzal hat, hogy az eredeti zárt forma — a robusztus izomzatú férfitest — darabjaira hullott, s a részben stilizált, részben naturális bonctani hűséggel megmunkált anyag döbbenetesen felfokozott expresszív erővel fejezi ki a háború lényegét: az ember tépettségét, a pusztulást, a halált. Humanizmus, történelmi érzék és tudatos művészi utalások az ember ősiségére, a közösség megtartó erejére, az emberi szépség és erő demonstrálása, egy-egy mélybe világító fénysugár — érzésem szerint ez Nagy János zárt, harmonikus művészetének lényege, és ezek a belső vonások avatják őt a csehszlovákiai magyar szellemi élet humánus hagyományainak méltó folytatójává és több tekintetben továbbfejlesztőjévé. Koncsol László i Nagy János: Család (patinázott gipsz) ^ Nagy János: Nagyobb leszek RaJJaelnél (Csontváry-plakett, Ólom)
