Irodalmi Szemle, 1971

1971/2 - HAGYOMÁNY - Szombathy Viktor: Anyanyelv és szülőföld

gyatra falusi muzsikus és dicsőséges hadvezér. Nyugvó nagyapa s még meg sem született unoka. A folyamatos emberi élet.

De talán eszembe se jut ennek a fejlődéstani órának emléke, és a mindnyájunk számára oly drágáról, a magunk anyanyelvéről szólván talán nem a gének és kromoszómák felől közeledem édesanyám emlékéhez — hogy a múlt idők burkából hámozzam ki az anyanyelvi tudat és a vele rezgő érzések titkait —, ha nem függene össze éppen ezzel a tudományos tanórával egy másik emlék is.

Lenhossék professzor ugyanis egy pillanatra megállott a beszédben. Végigfektette a hosszú, hajlékony nádvesszőt az asztalon, s így folytatta:

— Higgyék el, kérem, ezek a kromoszómák még anyanyelvi örökségünkre is hatással vannak. Tudatunkra s ösztöneinkre.

És most hirtelen, egy merész oldalívvel megint pontosan új célba talált. Tudta, miért mondta ezt. Mert:

— Igen. Anyanyelv, de nyelvhelyesség is — folytatta. — Sajnos, önök, kolléga urak, sokszor kerülnek ellentétbe még a legsimább nyelvtani szabályokkal is. Helyesen beszélni kötelező, uraim. A tegnapi kollokviumon például háromszor is figyelmeztetnem kellett egynémely felelőt, ne mondjon „egyelőre“ helyett „egyenlőré“-t. Vegyük végre kérem tudomásul, hogy az „egyelőre“ nem más, mint időhatározó, az „egyenlőre“ pedig módhatározó. Ha ez még mindig magas volna az uraknak, akkor megmondom, hogy az asztalos szokott egyenlőre gyalulni két deszkát, és egyenlőre vágja az ügyes háziasszony is a szalonnadarabokat, ám ez nem jelenti azt, hogy az asztalos egyelőre össze is csapolja a deszkákat, vagy a háziasszony a szalonnát egyelőre meg is pirítja.

Tompa lábdobogás verte föl a figyelés csendjét, tetszésünk egyetemi jeleként. Hogy az európai hírű akadémikus időnként nyelvleckét sem sajnál a leendő doktoroktól, aznap vettük észre először, de nem utoljára. Aminthogy Vámossy professzor, a gyógyszertan szigorú tanára mindig megkövetelte a földrajzi tudást is, a kinin vegyjele és hatása mellé például a kininkéreg útját is le kellett írnunk, kikötőtől kikötőig.

— Az általános műveltség is számít valamit, uraim, nem szeretem az egyoldalú szaktudóst — mondogatta mindkettő.

Botor dolog volna azt állítani, hogy valamiféle korszakalkotó nyelvi vagy örökléstani felfedezést teszek, amikor azt vallom, hogy az író egész életén át pontosan elhatárolható — szavakban, szófűzésekben, leleményekben, gondolati összetevőkben jól kimutatható — kétféle nyelvet használ: a régit, amelyet alig eszmélő korából otthonról hozott magával, és az újat, a folyton változót, az örökké korszerűt, amelyhez a maga leleménye is állandóan hozzátold valamit. Alkalmazója válogatja, hogyan, milyen ízekkel keveri a kettőt, örök életű lesz-e (azaz eltart-e egy-két száz évig), avagy még életében megöregszik, elkopik, avulttá, olvashatatlanná válik. Bizonyos azonban, hogy ennek a kusza nyelvi építménynek vasbeton alapja az otthonról öröklött, az édesanya nyelve. S furcsa, hogy minél inkább újítani, „cifrázni“ akarjuk, annál hamarabb elavul. De minél erősebben kitartunk a beszélt nyelv, tehát az édesanya nyelve mellett — annál tovább tart s élvezhető.

Édesanyáé? Érthetjük képletesen. Néha az apáé is.

Jókai — hogy valóban jeles példákkal éljek — akképp beszélt s írt, amiképp 1820 táján, tehát még az ő születése előtt Komáromban s általában a Csallóközben beszéltek. A nyelvi hatások iránt is igen érzékeny lévén, emellett könnyen magába oldotta a pápai s kecskeméti idiómát is a jurátusi latinsággal együtt. De mivel első nevelőmestere maga az édesapa, Jókay József volt, feltételezhető, hogy a kis Jókai anya- nyelve nagyrészt az apa magyar nyelveként jelentkezett, ezt kapta ajándékul első iskolába menet. Itt aztán — mint minden gyerekre — a környezet is nagy hatással van, de ez csak az anyanyelvet gazdagítja tovább. Mikszáth írói nyelve lényegében az 1850-es évek köznapi beszédformájával indult, a Balassagyarmat vidéki nép s köznemesség, valamint a rimaszombati polgárság s a környéki kúriák kedélyesen évődő magyarságaként. Ezzel élt oly remekül, hogy nyelve még ma is élőnek hat, máig sem