Irodalmi Szemle, 1971
1971/2 - Arbuzov, Alekszej: Én szegény Maratom (befejező rész)
(Üt az óra) MARAT: Tizenkettő. LEONYIDIK: Tizenkettő. Újév ... (az asztalhoz mennek, Lida tölt a poharakba) Akkor igyunk arra, hogy soha nem tagadjuk meg negyvenkettő telét. Igen? MARAT (jelemeli a poharat, indulattal): Hogy többet meg ne ismétlődhessék. Soha. (csend) LEONYIDIK: Nos, elérkezett az idő. A holmimat már összecsomagoltam... Ha visszajövök, meghívlak benneteket lakásszentelőre. Mert remélem, gyakran találkozunk majd. MARAT: Azt akarod mondani, hogy te nem olyan féreg vagy, mint én? LEONYIDIK: Körülbelül. (Lidához) Talán azért, mert nem szeretlek annyira, mint Marat, (kezet csókol) Ki tudja, (az ajtóhoz megy, megáll) Ne, ne tartóztassatok, engedjétek, hogy messzire menjek, (villát vesz a kezébe, megkóstolja a salátát) Hát akkor, a viszontlátásra, (kimegy) (Lida a tálalóasztalt nézi. Marat reszkető kézzel cigarettára gyújt, s az asztalra könyököl. Lida hozzá megy, kezét a vállára teszi.) MARAT (bizonytalan hangon): Tudod... negyvenöt május elsején Lengyelországban egy játékgyárat foglaltunk el... aknavetőkkel kezdtek lőni bennünket. Heten voltunk — s egyedül maradtam élve. LIDA: Nem értlek. Miért meséled ezt? MARAT: Hát nem nevetséges? Hisz én is meghalhattam volna, (megjogja Lida kezét) S akkor most nem volnék itt. LIDA: Marat. MARAT: Tessék. LIDA (csendesen): Leonyidik most valahol az utcán... MARAT: Ne... nem szabad sajnálnod. Számára ma minden újra kezdődik, (kedvesen) Mától kezdve hinned kell benne, Lida. (kis szünet) Nekünk se lesz könnyű. (hallgatnak) LIDA: Nem, nem — minden rendbe jön. (halkan) A hatvanas évek. Én hiszek bennük. MARAT: Nem lehet nem hinni. LIDA: És ne félj, ne félj a boldogságtól, szegény, szegény Maratom. VÉGE
