Irodalmi Szemle, 1971
1971/2 - Arbuzov, Alekszej: Én szegény Maratom (befejező rész)
LEONYIDIK: Ne hülyüljek, ne igyák — viszont a csoki jöhet, (megeszi a csokoládét) Tulajdonképpen mi is leszel most már? LIDA: Praktizáló főorvos. LEONYIDIK: Csodálatos. Tudtam én, kit kell feleségül venni. Te, és tulajdonképpen mit jelent ez az egész. LIDA: Egyszerű. Főorvos leszek, és praxist is végzek. LEONYIDIK: Hurrá! Nagyszerű előrehaladás. Mellesleg, beszéltem a főnökséggel; nemsokára megkapjuk a lakáskiutalást. Tavaszra beköltözhetünk. Örülsz? LIDA: Igen. (halkan) Csak nagyon megszerettem ezt a szobát. Kérsz még teát? LEONYIDIK: Kösz. Elég volt. (feláll, kezet csókol Lidának) LIDA: Még dolgozni akarsz? LEONYIDIK: Igen. Holnap le kell adnom a korrektúrát. LIDA: Inkább nappal dolgozhatnál. LEONYIDIK: Éjszaka jobban megy. Ö, az asztali lámpa az én barátom, társam, vele égek el magam is. LIDA (lágyan): Leonyidik, kedves, hallgass. ( szünet) LEONYIDIK: Elfogyott a tintám. LIDA: Holnap veszek. LEONYIDIK: És papírom sincs tisztességes. LIDA: Azt is veszek, (leszedi az asztalt) LEONYIDIK (a korrektúrát lapozza): Petrov egy disznó! Ivanov és Szidorov szintén! Ötezer példány! (gonoszul) Barmok! (fölenged) Tízezret ígértek... nem jelenik meg minden évben verseskötetem, (élesen) Nemrég a te kedvencedét százezer példányban adták ki. LIDA: Mi az, hogy az én kedvencem? LEONYIDIK: Olvasod. LIDA: De hisz neked is tetszett. LEONYIDIK: Igen... jól kezdett. És később? (keserűen) Mire ez a lármás siker? Ez a példányszám? Felfújt hólyag, (elhallgat) LIDA: Ne lázongj, kedvesem. Ha akarod, felugrok Petrovhoz, beszélek vele. Eddig még mindig hallgatott rám. Ötezer — valóban nagyon kevés. LEONYIDIK (felélénkül): Hogy az ördög vinné el... miért is ne? Mindig tudtam, hogy te vagy az én őrangyalom. Gyere, gyere, hadd öleljelek magamhoz. LIDA: Elég, elég. (Leonyidik haját simogatja! Menj az asztalodhoz. LEONYIDIK: Aludj édesen, te — te praktizáló főorvos, őrangyalom, (néhányszor körültáncolja az asztalt a korrektúrával a kezében) „A boldogság kék madarát kergetem; a boldogság kék madarát...“ (a fotelba ül, súlyosan, mint aki messzi utat járt be) Elfogyott a tintám. LIDA: Már említetted. LEONYIDIK: Pardon. (Lida eloltja a villanyt. Csupán az íróasztalon ég a lámpa) LIDA: Bekapcsolom a magnót, akarod? LEONYIDIK: Igen. A zene felfrissít. (felhangzik az a melódia, amelyre régen Lida és Marat táncolt) Megint a kedvenc melódiádat hallgatod? LIDA (halkan]: Neked nem tetszik? LEONYIDIK: Miért ne tetszenék .. . S December tizenegyedike Négy óra, de Leningrádban a téli napok rövidek. Kint már sötétedik. Lida a konyhában tevékenykedik. Az asztalról elviszi az edényeket, kimegy velük. Az óra négyet üt. Halk kopogtatás. A kopogtatás megismétlődik. Lassan kinyílik az ajtó — bejön Marat. Szétnéz a szobában, néhány lépést tesz az ablak felé, kinéz az utcára, homlokát az üveghez nyomja.
