Irodalmi Szemle, 1971
1971/2 - W. G.: A szegényember fia, Zsiga
tottak. Gyerekeik ezen a télen se tanulták meg az öreganyjuk nyelvét. Az üzletházban nem működött a fűtés. Újabb viharok zúdultak a falura, havat hozva magukkal. A fürdőkádnál elromlott a vízmelegítő, a munkásbuszok órás késéssel jöttek, a kocsmában egyre több pálinka fogyott. Béla megint megrúgta a feleségét. Vincének eltörött a keze. A kis Joskó megbetegedett. Kovácséknak nem utalták ki az autót. A szomszédban füstölt a kályha. Néni szidta Bácsit, hogy tohonya, és mért nincs nekik is központi fűtésük. Erzsi nem jött haza az utolsó busszal sem. Édesanyám ekkor azt mondta: — Vigyázz, kisfiam, meg ne fázz! Nagyon vigyázz a torkodra! Másnap kivizsgálták a szegényember fia, Zsiga hirtelen halálát. Nem mondták meg az okát. Vincének gipszbe tették a kezét, s már délben ott ült a kocsmában a szegényem- ber fia, Zsiga székén. Egy kisfiúnak azt mondta az apja: — No, mi van, te hőscincér! — Máskülönben a kelés rendje és az elmenésé is a megszokott volt. Csakhogy a hazatérés, a melósoké, volt a legnehezebb. Mert akkorra már mindent befújt a hó. Ez újabb bonyodalmakat hozott. A szegényember fia, Zsiga is fázósan aludta örök álmát a közpénzen csináltatott koporsóban. Ezen az éjszakán leesett a templomban az egyik szent feje. A sírásót a süket öregasszony beengedte éjszakára a konyhába. Harmadnap változatlan erővel zúdult a falura a hóvihar. A gyerekek félve mentek iskolába az utat szegélyező, zúgó jegenyék alatt. A kisebbeket ölben vitte az édesanyjuk. Tízkor meghúzták a temetést jelző harangokat. Nem lehetett hallani őket. A melósok nagy része otthon fülelt, s nemcsak ők. A buszok nem jártak. Az állatok kimérve kapták az eleséget. Egy őz betévedt a faluba, s riadtan rohant végig az utcákon. Pontosan délben kialudt a villany. Az üzletbe nem érkezett meg a kenyér. Sok kis mikrovilágban robbanásig feszült a lét. (Ilyen élethelyzetekben válik a gyanakvás bizonyossággá egy puszta szó nyomán. Ilyenkor válik tetté a bosszú, a gyerekek ilyenkor kapják a legtöbb pofont.) Megszólalt három órakor a lélekharang, és elcsendesedett a vihar. A szegényember fiát, Zsigát, a melósok vették a vállukra, s lassan elringtak vele a sírig. Ott állt a sírnál a pap, az iskolás gyerekek, két vadgesztenyefa, egy félrebillent szomszédos fakereszt, nagy hókupacok, három szüntelenül síró fekete öregasszony, a fekete szentmihálylova, ott volt egy törött nyél, egy láda, egy vaskampó, meg egy rozsdás szög a hóban. Mikor eljöttem otthonról a szegényember fia, Zsiga temetésére, édesanyám azt mondta: — Vigyázz kisfiam, meg ne fázz! Nagyon vigyázz a torkodra.
