Irodalmi Szemle, 1971
1971/2 - Wolf, Friedrich: Cseresznyefa
végét férje kezébe nyomja. S a két öreg nyugodtan és egyenletesen kezdi a fatörzset fűrészelni, ide-oda. A fiatal tisztek unatkoznak. Sakkoznak. A százados oldalvást ül, karját a szék támláján, hosszú ujjait az asztalon nyugtatva, félig lehunyt, bortól vörös szemmel néz a naptól sugárzó kertbe és a fa hatalmas ágaira, amelyeken ezernyi vörös harangocska himbálózik. Most a két öreg egy pillanatra abbahagyja a fűrészelést. A paraszt megtörli homlokát és szemeit. Ö is felpillant a fa koronájára, a cseresznyefára, amelyet évekkel ezelőtt maga ültetett, amely alatt a feleségével annyi nyáron át, annyi meleg holdas éjen üldögéltek. Ránéz az asszonyára, az ő homloka is izzadt, az asszony szomorúan mosolyog, aztán bátorítólag int, és újra megmarkolja a fűrészt. A fa meginog. A százados felugrik és odább húzódik. A többi tiszt is — a játékot abbahagyva — tiszteletteljes távolságba hátrál. Az ordonáncok néhány kötelet dobnak át a cseresznyefa ágain. Teljes erővel húzzák. S ekkor kettéroppan a fa. Olyan hanggal, mint a föld belsejéből hangzó ágyúdurranás, még félig megfordul a tengelye körül, az utolsó gyökérszálakat is eltépi, és reszkető ágai elterülnek a földön. Nem, még nincs vége. Ha már, akkor az ember teljes munkát végez. A parasztasszonynak még le kell szednie a cseresznyét, és szép tisztán, kosárkában, a tisztek asztalára tenni. S egy másik kosárkával az ordonáncoknak s egy harmadikkal az őröknek odakint. Kérem szépen, a százados úr a tréfához is ért! Az öreg parasztnak és a feleségének is odaakaszt a fülére két-két pár cseresznyét, majd felveszi a poharát, és egy hajtásra kiissza: — Lelépni! Egészségedre, ruszki! Ez a részetek! Ma estére munkaszünetet kaptok. Ám a százados másnap nem tudta az ígért munkát kiosztani. Először is azért nem, mert őt és szárnysegédét másnap reggel széthasított koponyával találták meg a szobájában. Továbbá azért, mert az öreg Michal Vasziljevics és felesége sem széltében, sem hosszában nem volt fellelhető. Sem a fejszét, amellyel minden bizonnyal a tettet elkövették, nem lehetett felkutatni. Az egyetlen, amit az öreg parasztok a tetthelyen hátrahagytak, az a négy pár vörös cseresznye volt. Mint nagy alvadt vércseppek ott lógtak párban a halott százados és szárnysegéde fülén. A németek aznap a kis falu utolsó házát is felperzselték. A háború tovább folyt. Nemcsak a városok és falvak lettek a lángok martalékává. A lakosság gyűlölete és harcdühe is fellángolt. Minszk és Szmolenszk között, Lenin- grádtól Odesszáig. A hosszú, kétszáz kilométeres fronton éjjel-nappal durrogtak a partizánok lövései, s a lőszert és hadtáposzlopokat szállító és kísérő német katonák százai estek el. De az útszéleken és a hegyi utakon, Minszk, Boriszov és Szmolenszk között, mindig akadtak a partizángolyóktól elnyúlt német katonák közt egyesek — rendszerint tisztek — szörnyű fejsebbel, széthasított koponyával, mintha fejszecsapás érte volna őket. Ezeken a halottakon még akadt valami közös: mindegyik fülén egy- egy cseresznyepár lógott. Augusztusban üde, leves, vörös cseresznyék, szeptemberben aszott, bogyószerű cseresznyék. Októberben apró, borsónagyságú cseresznyemúmiák vékony bőrrel a mag körül. Mindig apróbbak lettek a cseresznyék, amelyeket a partizán, a „cseresznyés bácsi“ az áldozataira aggatott. Egyenlő nagy csak a hatalmas, tátongó seb volt a fejszével széthasított koponyán. Simkó Margit fordítása Ebben a számunkban az újabb keletnémet irodalomból közlünk szemelvényeket, és az 1970-ben tragikusan elhunyt osztrák Paul Celant is bemutatjuk.
