Irodalmi Szemle, 1971
1971/2 - Seghers, Anna: A vezető
Rossi még egyszer a lelkére beszélt. A fiatal Ato azt válaszolta, hogy igen, ő már többször részt vett apjával és fivéreivel s az egész falu népével az aranymosásban, s mielőtt a nap felkelne, a helyszínen lesznek. Hogy miért nem mutatta meg már két évvel ezelőtt, az akkori expedíciónak, a helyet? — „Nem tudtam, hogy azok az emberek mit akarnak.“ Előre kapaszkodott, de azonnal visszafordult, hogy segítsen az olaszoknak. Rossi és Candoglio Vecchióval vesződött, aki ellankadt, s csak terhükre volt. Egyszerre Vecchio feltátotta a száját, arca eltorzult, és rámutatott a tar hegyorom boltozatára, amit meg kellett kerülniük. Tekintetét követve előbb Rossi, majd Candoglio is meglátta a reggeli fényben a kőbe vésett szakállas és szemöldökös arcokat, igen, egész alakokat láttak. A kardról, illetve a kulcsról megismerték Pétert és Pált. Egyik apostol a másik után lépett elő a hegy falából. Talán Vecchio félelme ragadt rájuk. A fiatal Ato egyáltalán nem ijedt meg, bólintott. Rossi és Candoglio tanácskoztak. Kétségtelen, hogy a fiúnak emlékeznie kell egy ilyen helyre. Rossi kivallatta. Igen, ez búcsújáró hely. Megmutatta nekik a tovább emelkedő utat. Bár ők szívesen átaludták volna itt a delet, de most Vecchio volt az, aki mindenáron tovább akart menni. Fejét visszafordította az apostolok felé, mint akit kényszerítenek rá. Menni akart, de nem tudott elmenni. A kúszás az elején könnyen ment. Amikor széttekintettek, szétdobált göröngyökkel alattuk feküdt a sivatag. A fiatal Ato tőlük két méterre leguggolt, fejét a két kezébe temette. Aztán hirtelen felugrott, és megragadta Rossi kezét: „Mindjárt ott vagyunk!“ Ök nekifeszültek, de a fiú „mindjártja“ kínosan hosszú volt az ő kiemerültségükhöz képest. Lefeküdtek egy patakmederbe, amely egészen száraz volt. A fiú felkiáltott: „Gyertek! Gyertek!“ Rossi összeszedte magát, azt hitte, hogy megérkeztek. De csak az úthoz értek. A fiatal Ato azt mondta: „Az igazi út.“ A patak eltűnt a kőgörgetegben. A lábuk alatt elterülő kősivatag fölött aranyszürkén, aranyzölden és lilán áradt szét a mérhetetlen esti fény. Az ujjuk hegyét is megfestette. Vecchio felkiáltott: „Vissza!“ A fiú nyugodtan ránézett. Komolyan felelte: „Nem, most csak tovább!“ Rossinak, akihez most önkéntelenül hozzásimult, így szólt: „Mindjárt ott vagyunk.“ Leírta neki az utat: a kiszáradt patak mentén kell haladniuk. Vecchio megmakacsolta magát, nem akart és nem tudott továbbmenni. Candoglio rákiáltott: „Pipogya fráter!“ A düh vette el az erejét. A fiatal Ato figyelmesen nézte a három olaszt. Karcsú, csalogató kezével továbbterelgette őket. Mind a hárman csúsztak, vagy inkább másztak utána. A terep nem volt túlságosan meredek, csak amikor letelepedtek, vették észre, mekkora szakadék tátong az út szélén, amerre megkerülték a hegy kupoláját. A szükségadag legnagyobb részét elfogyasztották. Lefeküdtek. Karjait a térde köré kulcsolva, Ato elnézte az alvókat. Aztán az eget nézte, amelyen mint egy hatalmas szenvedély, élénkvörös csík izzott. Megkínzott arccal nézte, mintha fájna neki a nap búcsúja. Már látni lehetett a havas hegyláncokat, amint a láthatár peremén a saját fényükben csillogtak. A hirtelen beállt sötétségben felszöktek a csillagok. A fiatal Ato felébresztette Rossit. Ez, ahogy nehéz, ájult álmából kiszakította, először nem is tudta, hol van. Aztán a fiú arcába nézett. Szelíd mosolyával, kissé merev, csillogó szemével olyan szépnek tűnt föl neki a fiú, mintha még most is álmodna. Maga is mosolygott, utánanyúlt a fiú kinyújtott kezének, és hagyta, hogy a fiú felhúzza a földről. Előbb Candogliót ébresztették fel, s ő elég gyorsan lábra állt. Ezzel együtt a harag is felébredt benne, és kiadta a parancsot: „Csak lemenni, semmi mást!“ A fiú, aki most szemlesütés nélkül állta Candoglio haragját, azt mondta: „Rögtön — és hozzátette: — már egészen közel vagyunk.“ „Semmi se kell, csak lefelé!“ — kiáltott rá Candoglio, de rögtön leengedte a hangját, mert a kiabálás túl sok erejébe került: „A legrövidebb úton!“ A fiú azt felelte: „Az én utam a legrövidebb.“ Vecchio felébresztése nagy munkájukba került. Amikor teljesen ébren volt, sírva fakadt. Candoglio erélyesen ráparancsolt, hogy a pirulát, amit titokban megőrzött, rágja szét. S valóban, Vecchio összeszedte magát, mihelyt megértette, hogy végérvényesen hazatérnek. Váratlanul meredek ereszkedő következett. Ehhez újra erőre kaptak, mert avval biztatták magukat, hogy minél meredekebb az út, annál rövidebb. Elértek egy mély szakadékot, talán ugyanazt, amelyiken először hágtak át. Nem, mégsem, mert ez keskenyebb volt, ennek az alján nem találtak volna maguknak helyet azok az óriási sziklák.
