Irodalmi Szemle, 1971

1971/10 - FIGYELŐ - Szakolczay Lajos: Horváth Imre: Janus-arcú órák

utána egy életen át építette az igazit. Valahányszor a várra nézek, akaratlanul Schlie- mann jut eszembe, a német lelkész fia, akinek apja hétéves korában mesélt Homéroszról, a vak költőről és Trójáról, Priamosz király kincseiről, s ő lett a sárgolyó egyetlen gyermeke, aki hitt Trója létezésében, és megtalálta Tróját.

Janko Alexy nemzeti művész egy életen át álmodott, tervezett, kezdeményezett, verekedett a pozsonyi vár újjáépítése érdekében. Sok erőfeszítésébe került, de megélte. Gyermekkori álmát sikerült valóra váltania, s ezért valamennyien úgy érezzük, hogy képeinek, illetve képtárának leghivatottabb helye a pozsonyi vár.

Moyzes Ilona

Horváth imre: Janus-arcú órák

Szemérmesen halk Horváth Imre költészete, a mai harsányságban szinte oázisként hat. Verseit olvasván, minduntalan egyik régebbi aforizmája motoszkált bennem: „Ne üvöltözz! — az utókor nem süket!“ Hátha mégis, tögprengtem magamban, de megállított a költő miniatúráiba vetett hite. Aki ilyen kevés szóval is biztos ura érzelmeinek, az boldog ember, aki a rohanást és megállást, a növény sarja- dását és az erőszakkal kiégetett magot élet és halál kérdésében teszi meghatározóvá, az bölcs is.

Tizennyolcadik verseskönyve már könyörtelenül jelzi, hogy elérkezett arra a pontra, ahonnan visszatekintve már súlyosbodik az emlékezés. Az elharapott félszavak, a kristálytiszta formát áthevítő gondolatok még egyszer megkísérlik a lehetetlent: meg nem történtté teszik a megtörténtet, csattanó rímek és „bonthatatlan szilárd párhuzamok“ kalodájába zárják — ha csak percre is — a tovarohanót. A nagy utat bejárt ember feszengésében mégis az értelem lázadozása tükröződik: „Sokat érő honpolgársága van. (Csak a saját bőrében hontalan.“ (Emigráns).

Ha ezt megelőző gyűjteménye (Túl a számokon, 1968) még csak levelenként hullatta az őszikéket, ezekben a versekben már erdőrésznyi fák sárgulnak: „Megfertőzte november a tájat. / Meddő munka bár beoltani: t a fák arcán az őszi ragálynak / kiütköztek vörös foltjai.“ (Őszi ragály)

A külvilág minden mozzanata az elmúlást szuggerálja, a karszék rugójának nyikorgása, a szétrobbanó repülő és a megrendült világegyetem e sokkolt lélekálla- pot kifejezői (Zaj], Fellázadnak ellene a

szelíd tárgyak (Kajánul], a hangok is elúsznak a végtelenbe, hogy ott felerősödve két véglet között őröljenek: „TIK az élet. / TAK a halál." (Janus-arcú órák)

Mostantól kezdve verset már csak a hajójával révbe érkezett, de se partot, se kikötésre cölöpöt nem találó ember bizonytalansága hív elő. A költő megfáradt, a test nyugalmát mégsem akarja figyelembe venni a még teljében levő elme. Meditációinak abroncsa az éber önkontroll. Nem szabad pazarolni a szót, úgy kell fogalmazni, mintha kőtáblába vésnék.

Lassan szólok, nem könnyű már sietnem. Elfáradt bennem büszkeség, harag,

A béke is botra görnyed szívemben, Csak a félelem mind fiatalabb.

(Fáradtság)

Négy sor mindössze e miniatűr remek, és feszességében benne van az az energia- többlet, ami e négysorosok világának esz- szenciája. Itt már nem szorít a „japáni versekre emlékeztető papucs" (Korvin Sándor), a bölcs belenyugvás és a fiatalosan virgonc félelem ütközteti az ellentétekre épülő gondolatokat. De a hullámok gyűrűzésével a költő már felismeri groteszk- ségében fájdalmas létének abszurditását: „Félni tudok, félni, mint senki más. / Tudós vagyok ebben — ha ez tudás!“ (Fáradtság).

Szinte csoda, hogy az elmúlt három évtized alatt ezt a lírát nem Toppantotta össze a csönd. S mert kívülről ritkán kapott hangot, saját törvényei szerint rendezkedett. Ogy zárkózott el a világtői, hogy az önfeltárás szenvedélye a verset a filozofikum határáig tágította, és úgy érkezett, hogy a miniatúrák gondolati váza nem más, mint az erkölcs parancsszava. (Egyik kritikusa szerint: „Ettől olyan feszes a miniatűr forma: erkölcsi óriás lelke szorult beléje.“).

Már harminc évvel ezelőtt fölfedezte az