Irodalmi Szemle, 1970

1970/1 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Színházi levél

vételével „kegyelmet" kíván gyakorolni, miután a megölt katona részeg volt. A túszok döntsék el maguk, ki legyen közülük az áldozat. (Itt a cselekmény némi rokonságot tart a jugoszláv szerző megtörtént esetre támaszkodó drámájá­val, illetve abból írott tv-játékával.) A bebörtönzöttek eleinte tiltakoznak a parancsnok barbár elhatározása ellen, de minél jobban közeledik a hajnal, an­nál erősebbé válik bennük a halálféle­lem. A túszok egyike, egy Uhrin nevű borbély — a dráma nyilvánvalóan leg- jellemtelenebb alakja — a csavargóra akarja a gyilkosság bűnét kenni. Ez a megszállókat gyűlölő, szókimondó csa­vargó, akiről kiderül, hogy egy gyűjtő­táborba indított fogolytranszportból szö­kött meg, annyira dühíti a patkányjel- lemű Uhrint, hogy az elvesztve önural­mát, borotvájával elvágja a másik tor­kát. Tettét azzal próbálja mentegetni, hogy kilenc ember életét mentette meg, ám a többi nyolc túsz csak a gyilkost látja benne. Fischl úr, a ház tulajdono­sa, aki a lefogottaknak az őrnagy üze­neteit tolmácsolja, az asztalon hagyja a pince ajtajának kulcsát. És Uhrinnak magának kell a kulcs után nyúlnia, mi­után tudatára ébred, hogy kiszabadulá­suk után nem a megszállók, hanem az „övéi" mondanának ítéletet felette. Emelt fejjel indul a lépcsőn elkerülhe­tetlen végzete felé, de önfeláldozásában nincs semmi hősi, csak elpusztul, hogy egy örök érvényű morális törvény be­teljesedjék. Perbe lehet szállni ezzel az Uhrin jel­leméből nem eredő befejezéssel, s ezt a kritika nagy részé meg is tette, azon­ban nem vitatható el a szerző szándéka, hogy túl a személyi sorsfordulásokon ezzel az önkéntes halálba menéssel va­lami általános érvényű erkölcsi igazsá­got akart példázni. Alátámasztják ezt az írói célzatosságot a dráma legrokon- szenvessbb alakjának, Tomkó tanítónak a játékot záró szavai: „A mieink... a mi boldogtalan testvéreink voltak ... A mi emberi testvéreink a kegyetlen kor­ban ...“ A dráma biblikusán hangzó címe is­mert parafrázisa Krisztus kijelentésé­nek. Az úrvacsorán Krisztus megjósolja Júdás árulását, majd fenn az Olajfák hegyén kételkedni kezd leghűségesebb híve, Péter megbízhatóságában, és ek­kor mondja neki: „Mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg en­gem." Az új szlovák dráma mondani­valójában különösen a „megtagadás" motívuma jut döntően érvényre, éspedig oly értelemben, hogy önmagunk meg­tagadásával elveszítjük emberi méltósá­gunkat. Bukovčan már előző darabjaiban is kitűnő párbeszédeket írt, amelyek a vol­taképpen „kis“ témáknak nagyobb je­lentőséget adtak. Oj színművében kerüli a szellemességeket, de annál nagyobb figyelmet szentel alakjai jellemzésének. Bár az alkalomszerűen, véletlenül le­fogott túszok mindegyike valamilyen tí­pust és erkölcsi magatartást képvisel, így Tomkó tanító az emberiességet, Mus­tek állatorvos a kispolgárt, Uhrin bor­bély a szűkölő és alattomos gyávát, a Csavargó a bátrat, a gimnazista Ondrej a fiatalságot, a diáklány Fanka az ár­tatlanságot, az öreg Terezčák a bele- nyugvó bölcset, valamennyi alak — az orvosfeleség kivételével — egész múlt­jával, körüljárható jellemével van jelen, ezért van a színpadinak hitele és élet- szerűsége. Jellemrajzuk egyénítésének köszönhető, hogy sorsuk fordulását és magatartásukat a néző jelenetről jele­netre fokozódó figyelemmel kíséri, s a megpróbáltatás igazi drámájának érzi, hogy a szerző gondolatait eleven embe­rek tolmácsolják. Jozef Pálka, a dráma rendezője, a szerző segítségére siet abban, hogy a színpad drámaisággal (ütött légkörében kellő hangsúlyt kapjon Bukovčan rokon­szenves mondanivalója a helytállásról és az összetartás, a sorsvállalás kötelessé­géről. Lassú indítás uitán eleven ritmust ad a játéknak, és különösen a dráma második, cselekményesebb felében jól emeli ki gondolati elemeit, ügyelve ar­ra is, hogy a szöveg patetikus részel meg ne törjék a játék egyenletes, reá­lis stílusát. A rendezés koncentráltsága, a drámai mag erőteljés kibontása azért éi demel fokozott figyelmet, ment a szín­padkép — Vladimír Suchánek munkája — túlméretezett íarányai miatt zavaróan hat az összjátékra, az egymástól távol álló, gyakran egymás 'torkának ugró szereplők életszerű reagálására. Bukov- čannak a néző értelméhez apelláló drá­mája intimebb térhatást követel, amit a lomtárként ható óriáspince nem adha­tott meg.

Next

/
Thumbnails
Contents