Irodalmi Szemle, 1970

1970/9 - FIGYELŐ - Fried István: Szeli István: Utak egymás felé

valló vázlatokat tartalmaz. Szeli — olykor az anyag bőségével küzdve — csupán körvonalakat rajzol föl, mintegy monográfiákat tervez meg, kijelöli a kutatás irányait, s szempontjaival, kétkedésével gondolatokat ébreszt. A magyar és a szerb felvilágosodás párhuzamos vonásairól írott, alaposan dokumentált tanulmánya az eljövendő kelet-európai szintézisre céloz. Beméri a két irodalom elhelyezkedését, fölvázolja az azonosságokat s a különbségeket, tipológiai összehasonlítással közelíti meg a címben vállalt feladatot, majd a műfajtörténetből is ad egy kis ízelítőt. 500 oldalas monográfia körvonalai sejlenek elő ebből a kitűnő tollal megírt, tartalmas és mégsem zsúfolt 39 lapos műből. Éppen Szeli Istvántól várjuk, hogy a szerb s a magyar felvilágosodás „eszmei koordinátáit“ megrajzolva, pontosabban láttassa velünk a német, francia, angol „hatások“ kérdését, rámutasson a purizmus, a nyelvművelés kérdéseinek jelentkezésére a két irodalomban, a műfajok felvilágosodás kori funkcióját alaposabban kifejtse (például az oktató meséét, a vígjátékét stb.).

A kötet másik filológiai jellegű tanulmánya: A Tragédia délszláv képe. A 113 oldalas mű (a lapszámmal nem a terjedelmet, hanem az alaposságot, a teljességre törekvést kívánjuk hangsúlyozni!) a kérdés legjobb feldolgozásának számít, s egyben a többi szomszéd népi irodalmak Madách-recepciója kidolgozásának szükségességét is fölveti. Madách müvének bölcselete, nyelvének széles skálája joggal csábítja a műfordítás elemzőit. Különösen a szlovák Madách-kép megrajzolása látszik szükségesnek, hiszen Hviezdoslav, Beniak, Štítnický fordította, s Krčméry is foglalkozott a Tragédia gondolataival (több cikkében). Szeli értő kézzel mutat rá a fordítások hiányosságaira, a balul sikerült zágrábi bemutatóra, emeli ki az egyes fordítások találó megoldásait. Elemzései általában tanulságosak, a műfordítás-kutatással foglalkozók szívesen olvassák az elvi megállapításokat: „az avult technikájú verseléssel — írja egy helyütt Szeli — régiessé teszi az előadást, kenetes, egyházias tónusúvá az eredetinek egyáltalán nem ilyen árnyalású hangnemét. A formai hűtlenség tehát ez esetben tartalmivá vált." Külön kiemelnénk a szinte kis- monográfiává emelkedett tanulmány zárógondolatát. „A Tragédia kulturális küldetése, a magyar és a délszláv irodalmak kapcsolatainak történetében betöltött szerepe... rendkívül jelentős: a meghódítására irányuló meg-megújuló rohamoknak a művel csaknem egyidős története, a fordítások válságos történelmi pillanatokat kísérő feltűnése, s az a szubjektív szándék, amely a fordítások mögött áll, már-már szimbolikus jelentésűvé növesztették." Sajnos, a múltban nemegyszer dilettánsok, illetve a másod- s harmadvonalba tartozó — nem is mindig költő — alkotók vállalták a szomszéd népi művek fordítását, magyarázatát. Ilyenkor az esztétikailag olykor nem egészen sikerült tolmácsolást a szubjektív jószándék, a „jószolgálat“ Igénye emeli meg, s ezért kell számon tartanunk a kelet-európai népek irodalmának kapcsolattörténetében.

Szeli István tanulmánykötete bőségesen foglalkozik a jugoszláviai magyar irodalom történetével. Főleg A negyvenes évek irodalma című, anyagában és megfogalmazásában egyaránt Igényes dolgozata érdemel különös figyelmet. Az alig elmúlt korszakot igyekszik áttekinteni: előbb a közvetlen előzményekre tér ki, majd a Híd művelődés- s irodalompolitikái koncepcióját világítja meg, s ezután néhány soros portrévázlatban mutatja be a legkiemelkedőbb írókat. S bár mindenütt igyekszik az írói stílusjegyeket földeríteni, inkább az írónak az irodalmi életben, az irodalmi folyamatban betöltött helyéről ejt néhány szót. Éppen a portrévázlatok tömörsége enged arra következtetni, hogy egyszer Szeli sort kerít ezek részletesebb kidolgozására. Jórészt nem lezárt életművekről van szó, hiszen a szereplők ma is élnek, alkotnak, s újabb meglepetésekkel szolgálhatnak, melyek az eddig róluk kialakult képet lényegesen módosíthatják. A jugoszláviai magyar irodalom szerencséje, hogy jófülű kritikusokkal, egyéni stílusú, lényeges mondanivalókat közlő esszéistákkal rendelkezik, akik azonnal regisztrálják az írói mű alakulását. Maguknak az íróknak is segítséget jelent az a fajta tükör, melyet Szeli István nyújt nekik. Talán csak Herceg János irodalom- s nemzetiségpolitikai cikkeiről, vallomásairól olvastunk volna szívesen többet, fontosabbat. Herceg regényeinek, novelláinak mondanivalóját publicisztikája egészíti ki, olykor teljesíti ki, egy-egy írói-