Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - Bednár, Alfonz: Pontonnap
Fajolo levele ebben a pillanatban nagy erejű sodrásba került, a hullámok Ide-oda dobálták, hányták-vetették, s az elázott szavakkal együtt az értelmét is elvesztette. „Sose becsültelek annyira, mint most. Mindig táncdalokkal szórakoztattalak. S ahelyett, hogy a számat járattam volna, én a tranzisztort hurcoltam mindenhová. Nem igy kellett volna. Meleňanyban úgy érzem, hogy elvesztettelek, de én nem akarlak elveszíteni! Te vagy az én üdvöm, fölbecsülhetetlen érték, Bellám, drága kis hollandusom! Folyton ezt kellett volna Neked mondogatnom, szóban és gondolatban. Édesanyádnak is üdvözítője, kincse vagy! Egyetlen kiáltással megmentetted őt a haláltól. Most is az vagy neki, ha megkönnyíted, illetve elviselhetővé teszed az életét.“ A víz földobta a levelet, s az odatapadt egy lassan fölfelé dohogó vontató orrára. „Itt, Meleňanyban szüntelenül Rád gondolok, de lehet, hogy akkor is ezt tenném, ha nem élne itt annyi Blažej nevű család. A pontonon majd sokat mesélek róluk. Hanem valamit most rögtön meg kell írnom, mert nagyon érdekes. Valamelyik Blažej (ha jól emlékszem jozef) állítólag már csak amolyan szolgaféle a szövetkezetben, és nemrég azt mondta nekem, hogy ő már végleg az marad. Amikor megkérdeztem, hogy mi okból, azt felelte: — No, fiatalember, maga még sok mindent nem tud! (Mintha ő mindentudó volna!) Csak fogjon bele valami érdemes dologba, és rövid időn belül kitekerik a nyakát. Kampec! Mennyit harcoltam én itt, Meleňanyban, és mennyi gúny ért csak azért, hogy az istállók, a tyúkólak körül dolgozó asszonyok, lányok fehér köpenyt kapjanak... Kinevettek, és persze leszavaztak. A végén le is hordtam őket, szemükre vetettem, kikiabáltam mindent, amit csak tudtam róluk, és ezzel szakadt rám a baj...! így aztán egy kicsit hűvösre is tettek... Pedig a fehér köpeny igazán jó dolog! Mindig irigyeltem ezért a doktorokat meg a többi kórházi alkalmazottat. A fehér köpeny a tisztaságot jelenti, márpedig a jószággal, baromfival való munka szintén megkívánja a tisztaságot. A szövetkezetben még a disznót is tisztán, szárazban kellene tartani. Én pedig csak hányódom erre-arra, a szövetkezetben már nincs szavam ... És képzelje, amikor mégis megvették a fehér köpenyeket, rám nem is gondoltak, nem emlékeztek rá, hogy ezt még Jožo Blažej Indítványozta. Édes fiam, ha valami jó, érdemes dologba akar fogni, jól meg kell gondolnia... Hiszem, hogy Te nem olyan érdemes, jó dolog vagy, olyan érték, hogy én Is úgy megjárjam, mint ő. Azt igazán nem szeretném, lehetséges, hogy ...“ Szilaj hullám csapódott a vontatónak, s Fajolo levelét lesodorta az orráról. Kacagva himbálózott a Duna, s vele himbálózott a ponton is. A fedélzeten pedig fölcsendült a dal: „I breathe with you ...“ — Bella, tudod-e mit énekelnek? — Mit? — Veled lélegzem ... — Én Is veled lélegzem, Petino. — A teremburáját! — morogta Fajolo Meleňanyban a kazal tetején, a kifúvó széles torka alatt állva, amely csak úgy hányta ki magából a szalmát, ocsút, pelyvát, port. Nézte ezt a tátottan okádó széles bádogszájat. Már csak fogsort neki, és kész a cápa, gondolta. A szelelő mellől Ismét odapillantott az egyik csinos brigádosnőre, akinek csak itt-ott fedte valami piros kartonféle a derekát, a keblét, a fejét. A teste lebarnult, portól szürke szempillája alól két búzavirág kéklett, ragyogott. A kiskésit neki...! Ezen aztán van mit bámulni! Igaz, nem olyan, mint Bella, azt már nem. De van benne valami, ami megérné a pénzét... ha nem Bella. Mélázva fordult a dübörgő, ezüstösen csillogó cséplőgép felé. Nem volna rossz, úgy este, elmenni vele a tóhoz, fürödni egyet! Megmoshatná a szemét, s a pillájáról is leázna a por. Félrenézett a gép mellől a brigádoslányra. — Hogy hívnak?! — kérdezte élesebb hangon, mint szándékozta. Porral teli pillái alól a brigádoslány vizsgálódva vetette rá búzavirágkék szemét. Fajolo lebarnult teste, karcsú alakja kedvére volt. Észrevette az ajka körül játszadozó határozott mosolyt is. Keblét a fiú felé rándította: — Miért? — Tudni akarom. — Hát... Hana.
