Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - Bednár, Alfonz: Pontonnap
tövér kútostor, ha én egyet lekenek a ... — Fajolo nem láthatta magát, ahogy bokában, derékban, vállban összezöttyent. Lesunyt fejjel nézett el az agronómus zsíros sapkája fölött, olyanformán, mint amikor Pozsonyban a 4/B háztömb udvarán fejest játszottak, s ő a kemény labdát várta. Megijedt, s lefittyent állkapcsából kivillanó fogain pár pillanatig valami mosolyféle tétovázott. Mosolya megdermedt, és túl soká fityegett az alsó ajkán. Az agronómus néhányat pislantott: — Ennek a dolognak nincs magasabb jelentősége — mondta kissé enyhébb hangon. — Az aratási munkálatok sikeréhez mindenkinek hozzá kell járulnia... Maga pedig fogja be a száját, ne akarja itt megbontani a munkafegyelmet, mert akkor maga is odakerül a zúzdába ócskavasnak! — tette hozzá szinte vidáman ez az agyalágyult hülye. Ügy mondta, mintha tréfált volna. Hanem ha az ember farkasszemet nézett vele, és még mosolygott is hozzá, akkor ebben a furcsa birkózásban az agronómus maradt alul. Ezt maga is érezte, észrevette, megfordult, és — uzsgyi! — elsietett. Ez aztán sikerült, az árgyélusát! Csak ránézett, s az agronómus eliszkolt... Ű is Blažej, meg az a reszketős kezű öreg is az, itt mindenki Blažej. Hát így történt... S akkor határozta el, akkor tette fel magában ... Fajolo rámeredt a kombájnra, s csak egy vörösbarna foltot látott, semmi mást. Lemerült a rendezett és rendezetlen emlékek árjába; mint a lángoló szivárvány közbülső ívei, úgy keringtek gondolatai a szalmaszínben aranyló Bella körül. Akkor fogadta meg, hogy megírja, befejezi Bellának a levelet. Fáradt, fájós kezével sokáig tartott, de megírta. „Nemsokára hazatérek, elszakadok ettől az aranyló szépségben ringó tájtól, az aratástól, és addig fogok utánajárni, koptatni a lábam, míg csak be nem szünteti a 4/B lakótömb kapuja a csapkodást. Bánt, hogy akkorákat dördül, és fölriaszt Téged édes álmaidból. Hanem már nem kéne haragudnod rám, amiért eltörted a tranzisztoromat. Csókol Fajolód.“ Talán mégsem kellett volna így írnia, ilyen érzelgősen, a kiskésit! Ez túl sok... Pedig az, az igazán szép volt, az, hogy „aranyló szépségben ringó táj“. Bella is aranyló szépségű, igenis az, magasságos egek! Fajolót emlékek kísértették, látta magát, hogyan ragasztotta le a levelet és vitte el a meleňanyi SZÖVETKEZET boltja mellé, a kék levélszekrénybe. Aznap este a kocsmába is bekukkantott; brigádo- sok iszogattak ott, közibük ült és életében először — férfimód — nagy sört rendelt. A sör meleg volt, de sárgállott és fehérlett a pohárban. Istókuccse, ez az! Ez is aranyszín szépségű, mint Bella! A kombájn mellett álldogálva azon is elmerengett, hogy milyen sokáig bámult le a pohárba, aztán egy hajtásra kiitta, lekoppantotta a pultra, és még egyet rendelt. Igenis, így volt, a mindenségit! Megírta a levelet. Elvitte, és bedobta — lehet, hogy nagy marhaságot követett el, a legnagyobbat a világon... Hiszen nem megírni... mi az, hogy megírni? De megmondani... hogyan megmondani? Dehogyis, csupán sejtetni! Sejtetni, hogy szereti Bellát, és ámen. Ez tisztára nevetni való! Ez a pozsonyi itt fülig beleesett...! Fülig beleesett... — hangsúlyozta, ismételgette magában Fajolo a barnavörös kombájn kerekei, bádogoldalai közül kilógó négy lábra meredve. Hangok szűrődtek ki a kombájnból. Szellő zizegett a lábon álló árpában, és zizegett a szalmában is. — Az istenit neki! — Ejnye, a hétszentségit! — Te jó ég! — mondta magában Fajolo, és gondolatai már röpültek is Bellához Pozsonyba, a 4/B lakótömb lapos tetőzetére ... Ott napozott Bellával, hogy ő se legyen „fehér, mint a joghurt“. Szép nap volt Meleňanyban is. Verőfényben, hűvöskéken borult föléje az égbolt. Rég kiürült felhők úsztak rajta lassan valamerre, olyan víztelenek, mint a jő szárazra törölt fehér üveg. Ragyogva aranylott a meleňanyi róna. Ahol már sárga volt, ott zölden világított, ahol meg zöldellt, ott megint más színt öltött, ott a látóhatár alacsony dombjára ráemelt, távoli hegyek erdősége kéklett már. Messze kipiroslottak a háztetők, s a kicsépelt szalma félig kész kazlain lesült testű brigádosnők tarkállottak. Ugyanilyen tarka élet zajlott a Dunán meg a part mentén. A víz egyik kis hulláma ólomlilán locsogott, a másik az élénk zöldben violaszín ólmot görgetett a dús partok között. Hűs szél szaladt végig a közeli bozótosban meg a liget fái közt. Megpaskolta a lilán ólmos hullámokat, és meghintáztatta a kiszürkült fából, bádogból összetákolt
