Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - Bednár, Alfonz: Pontonnap
ságát igényli, hogy az ember végre leülhessen, és levághasson egy karéj rozskenyeret, és vajat kenjen rá. Kiszámította-e már valaha valaki — vagy egyszerűen csak így csinálják? Egyszerűen úgy, hogy a gépek elindulnak aratni, s amit learattak, az le van aratva, amit marokba szednek, az össze van szedve; ez a tulajdonképpeni begyűjtés. Hiszen Ilyenkor minden a kenyér körül forog, minden kerék, ez igazán szenzi, ma- gasságos egek! Ez aztán valóban szenzi ötlet! Robinson Meleňanyban! És nemcsak egy, hanem sok! Hát ez tényleg szenzis, mondaná Bella. így valóban nem elmélkedik egy pozsonyi bennszülött; ez egyenesen gigantikus, ilyen még nem volt... Pedig igazán, de igazán igy volt. Töprengett, mert itt is mindenféle nyugtalanítja. Sok munka, sokféle intézkedés. Igaz, hogy Robinson a világon elsőként gondolkodott afölött, hogy mi minden kell egy karéj kenyérhez, s ha úgy láthatná is mindezt, a teremburáját, az volna ám a valami! Robinson Meleňanyban! Fajolónak, a kombájn mellett ülve, váratlanul eszébe jutott, hogy milyen korán ébredt az egyik reggelen. Egész Meleňany csupa kakas, szenzisen kukorékolnak — csak úgy visszhangzott tőlük a falu. így volt valóban, így kezdődött... akkor határozta el, hogy levelet ír Bellának sok mindenféléről... Korán ébredt, együtt alszik a brigádo- sokkal az egykori majorban, szépen rendbe hozott, kimeszelt régi béresházban. Szemével körbemustrálta a falakat, mialatt fájó tagjait kinyújtóztatta. Szalmát hányni, gabonát lapátolni, szállítókocsikba zsákokat fölrakni — ó! Fáj a karja, fáj a lába, fáj a háta — ha most úgy láthatná őt Bella, Bella, a hószínű lány, hiszen ő nem a Téglamezőn meg a baggertavaknál sült le ennyire. S ekkor hirtelen tudatossá vált benne, a hígve- lejű hülyében, hogy Bella nélkül mit sem ér az élet, hogy nélküle rossz itt, Meleňanyban. Itt már nem haragszik úgy rá, mint otthon, hogy eltörte a tranzisztorát, és minden naiv nyámnyilának lehordta... Itt körülbelül húszán alszanak — brigádosok, gondolta —, s ott bizonyára szintén... És egyáltalán minek ez a sok brigádos, ha annyi a gép? Erről majd ír Bellának, határozta el akkor. A reggel valóban üdén fiatal volt még, olyannak érezte akkor. Az ég, mint valami kék bádogboltozat, mozdulatlanul ívelt Meleňany fölött, a meleňanyi róna fölött. A szemhatár alján sárga, fölfelé pedig vég nélküli kékség ígérte a felhőtlen forró napot, hogy a szalma és a gabonamag arany- szín világa arany ragyogásával öntse el majd a mezőket, magtárakat, pergetőket, asz- tagokat. Teljesen olyan lesz, mint Bella, így gondolta, ezt érezte, az a mafla tökfejű... És eszerint is írt neki: „Drága Hollandusom“ — kezdte aznap reggel, valamivel később, kimosdottan a szivattyúnál, felüdülten a hideg víztől, a Black Star golyóstollal kezében, azon a levélpapíron, amit még otthon, csak úgy, beledobott a hátizsákjába, s a fehérneműje alatt tartogatott... „Emlékszel Robinsonra? Mi mindenre kellett vállalkoznia, hogy végre földolgozza magát a kenyércipóig! Ásnia, boronálnia, vetnie kellett...“ Néhány percig írt, de hirtelen belényílallt, hogy ilyen levél ugyan Bellát ki nem békíti. Igaz, megharagudott a lányra, hiszen eltörte a tranzisztorát; erre Bella sértődött meg, hogy Fajolo haragszik rá... Ez megint csak fölbosszantotta, mert igazán nem volt oka megsértődni. Bella azonban tovább duzzogott, s persze alaposan odamondogattak egymásnak. Hisz a tranzisztor pénzbe kerül, és nem is akármilyenbe, hanem valutába. Bella és ő közötte nem volt semmilyen dzsentlmen egriment... Különben is mi köze Bellának ahhoz, hogy itt Meleňanyban Robinsonhoz hasonló emberek vannak, akiknek annyi mindenre kell vállalkozniuk, mint amannak kellett, hogy rajtuk kívül másnak is jusson egy falat kenyér?! Mi köze hozzá? Fölállt az ócska, az évek során megfeketedett vályúról, és fájó lábbal, fájó testtel, csak úgy vaktában nekiindult. Kivergődött az egykori major épületei meg az újkeletű házak közül, és kiért végre a drótkerítéses, nagy terjedelmű lucernás közt vezető, széles mezei útra. Merre, hova megy az út, nem tudta — itt különben sok olyan út van, a kiskésit neki, hogy se vége, se hossza. Ezzel kezdődött az a levél, — hiába, aki hígvelejű, csak hígvelejű! Nem sokkal később szembejött vele egy öregember, olyan aggastyánforma. Nem érti az ittenieket! Látott már nem egy idősebb, sőt nagyon öreg embert is, vállán vasvilla — és csak megy, csak baktat, ki tudja, hová! Mintha nem is volna Meleňany, mintha semmi köze se volna az aratáshoz, mintha őt már nem is érdekelné. Miért is kellene, hogy mindenkit érdekeljen?! — Jő reggelt! — köszönt elsőként az öreg. Fajolo rátekintett a vén, fehér tüskéktől deres arcra; olyan volt, mintha fagy érte volna, és kék munkaruhája is rég kifakult már. Hová lett a nemzeti viselet, hová a folklór?
