Irodalmi Szemle, 1970

1970/9 - Bednár, Alfonz: Pontonnap

Alfonz Bednár

ponlonnap

Nem volt ez akármilyen nap, hiszen az ilyet hétköznapnak is lehetett volna nevezni vagy legjobb esetben munkaszünetnek, szabadnapnak, régi szokás szerint ünnepnek. Nem, ez pontonnap volt! Ezt követte még néhány ilyen, és ezek is, mint amaz, a pontonnap nevet kapták.

Zivatar kerekedett ugyanis, és Pozsonyban a zivatar olyan, mint valami drasztikus orvosi beavatkozás. Egy kis időre ez is kipucolt mindent: port, füstöt, rosszkedvet, idegeskedést. A levegő lehűlt, friss szellő hussant végig az utcákon, a férfinépet kabátokba, a nőket szvetterekbe bújtatta; a fakó színek rikítani kezdtek, s a rikítók szinte fölragyogtak, mondhatni, lényegükben fölizzottak. A fehér ruha vakító fehérben, a piros szvetter nem annyira pirosban, mint inkább pírban égett, s mindezt körülölelte a mélyen és magasan kéklő ég. Helyenként üdítően fehér felhőfoszlánykákat eregetett, fehérebbeket, mint a fehér ruha, géz, vatta, hó vagy a fehér üveg.

Szünidőben történt, aratáskor.

Blažejová Bella kilépett a 4/B háztömb elé. Kissé megborzongott, szandáljának keskeny bőrszíjai közt hűvös szellő matatott, egy picit meglibbentette az alsóját meg a fehér szoknyát is, végigperdült lebarnult, hosszú lábszárain, majd körülsimítva karcsú nyakát, besurrant vékony blúza alá, s föl-le szaladozott napégette karjain. Bella ide-oda forgolódott, s lekicsinylőén méregette az utca népét, a gyerekeket, azokat a „félnótásokat“ vagy „debiliseket“, ahogy néha nevezni szokta őket. Elég sok „debilis“ fiú és lány lakott arrafelé. Gyerekek, akik szünidő alatt sehova se mehettek, sem szüleikkel az Aranyhomok strandjára, sem a Balatonhoz, sem úttörőtáborba. Játszottak hát, ahogy tudtak, leginkább „kiabálósdit“. Egyszerűen csak ordítoztak. Márpedig ilyen szép, hűvös napon egyenesen gyönyörűség volt kiabálni. Bella egyszerre úgy érezte, hogy jobb orcáját már nem legyezgeti borzongatóan a hűs szellő, s a nap sem sugároz langy meleget, hanem forróbban süt, mint rendesen. Olyanformán — jutott eszébe —, mint annak idején napfogyatkozáskor, amikor csupán keskeny kis sarlóként izzott, égett a nap. Megfordult, és hátrabillent fejjel nézett föl rá, mint a tyúk a héjára. Ezt az apja szokta mondogatni, ő falusi ember, hát neki minden olyan, mint odakinn falun. Ez debilis hülyeség! Ugyanakkor eszébe jutott a cimborája, Fajolo, a 4/B háztömbből. Haragban vannak. A fiú azt mondta neki, hogy szitafejű, félkegyelmű — akkor pedig ő egy brigádos szamár, mert aratni ment. Bella sarkon fordult, és beszaladt az épületbe, a kapu nagyot dörrent mögötte.

Fajolo, Bella pajtása, Meleftanyban van, aratóbrigádon. A kombájn közelében állt, és eltűnődött. Mélyebben érezte, mint máskor, hogy városi gyerek, pozsonyi, hiszen a magafajtája ilyen természeti jelenségekkel, mint gabonaföld, telek, dűlő, határ, mező, sohase kerül érintkezésbe. Csak itt-ott kirándulásokon ha látja, és csodálkozik, hogy ez milyen szenzis. Mennyire változik ezen a tájon minden! A mező egyszer zöld, egyszer sárga, majd halványsárga, szóval mindenféle, s ezek az ütődött hülyék azt mondják rá, hogy ez az ő aranyrónájuk... Egek ura! Ez bődítő! Igazi marhaság! A fene a mindenit! Ekkor eszébe jutott, hogy július elején valahogy haragudni kezdett a 4/B lakótömbre. Jó néhány napon át nem tudta, mi az, ami bántja, ingerli. Csak törte,