Irodalmi Szemle, 1970

1970/8 - FIGYELŐ - Mészáros László: Marguerite Duras: Oroszlánszáj

előkészülés epizódjánál és a kaftános lakodalmi zenészek bemutatásánál — a folklór erejével és különösségével hat.

Az új regény korrajza művészibb és immanensebb, mint a két Márton-regényé. Amíg azokban az író a kort gyakran* és szükségtelenül az egyéni történésből kilógó, illetve azzal párhuzamosan futtatott történelmi-publicisztikai jellegű „beszámolókkal“ érzékelteti, addig az Agnus Dezben a történelemnek és a politikának a mozgását a szereplők cselekedetein, gondolkodásán, fejlődésén keresztül érezzük. A dúsabb és töményebb koranyag Jankó életvallomásaiban található. Ennek pedig az az oka, hogy ő az életének mozza .atait legtöbbször egykori gondolkodásával éli újra; ezzel szemben Heini kiegészítő, helyreigazító emlékezései gyakran túl tömörek és a visszanéző szemével látottak.

Ami az Agnus Dei nyelvezetét és stílusát illeti, itt általában könnyedén és töretlenül érvényesül az Egrire kezdettől jellemző realista nyelvérzék, a pontos és árnyalatos kifejezésre való törekvés. Az egyenletesen kultivált nyelvi- és stílusszinten belül ritkán bukkannak fel szeplők, pontatlanságok, eredetieskedések vagy modorosságok. Az utóbbiak között említjük meg azt az Egrinél már korábban is tapasztalt fogást, hogy önállósított színező stíluselemként ismert írói-költői frázisokat vegyít alakjai beszédébe. Annak idején az Örök láng című drámájában az Énekek ékekéből és Szenczi Molnár Albert zsoltárjából vett sortöredékekkel (illetve parafrázisukkal), valamint József Attila és Mécs László egy-egy költői képével találkoztunk. A most tárgyalt mű Heinije egy gyönyörű Vörösmarty-sor mellett („Az emberfaj sárkány}og-vetemény") a publicista Szvatkó Pál egyik híressé vált stílus-leleményével is él. Szvatkó egy cikkéban a csehszlovákiai magyar fiatalságot „Baíacipős magyar ifjúságnak" nevezte; Egri, illetve Heini ezt a kölcsönvett kifejezést az egész akkori szlovákiai fiatalságra vonatkoztatja. Nem szőrszálhasogatásként, hanem egyrészt a realista műtői számon- kérhető tárgyi pontosság nevében, másrészt egy esetleges második kiadás érdekében említjük meg azokat a pontatlanságokat, melyeket a katolikus környezet, egyházitemplomi atmoszféra bemutatásánál-érzékeltetésénél észleltünk (a „Bemegyek szent templomodba“ című miseének Mária-éneknek van titulálva, a „Porba hullok uram" kezdetű éneket a valóságos gyakorlattól eltérően litánián éneklik stb.).

Turczel Lajos

Marguerite Duras: Oroszlánszáj

Minden igényesebb detektív úgy lát a nyomozáshoz, hogy először is megpróbálja felderíteni a bűntgtt indítóokát. De még a mesterdetektíveket is csak azért érdeklik a motívumok, hogy kinyomozzák, miért ezt vagy azt az illetőt ölték meg, rabolták ki, stb. stb., tehát a gyilkos (rabló stb.) személye csak addig érdekli őket, míg ismeretlen. Ezért nem lehet szabványos detektívsztori Duras könyve, mert itt a gyilkos kiléte az első néhány lap után teljesen világos. A továbbiakban aztán a gyilkos személyére összpontosul a „magánnyomozás“ — mert nem a rendőrségnek vallanak a gyilkosság körül részt vevő szereplők, hanem elbeszélgetnek egy újságíróval,

agy magnó társaságában. A tárgy: miért következett be a gyilkosság.

A nagy miért megoldását roppantul megnehezíti az, hogy teljesen értelmetlen gyilkosságról van szó (bár látszólag rafinált). Pontosabban: számunkra értelmetlen gyilkosságról — ahogyan minden gyilkosság az —, mert a hősnő (Claire) számára törvényszerű volt. „Meg kell mondanom magának, hogy álmomban mindenkit megöltem, akivel csak együtt éltem, beleértve a cahors-i rendőrt is, az első férfit az életemben, azt, akit a legjobban szerettem. És mindegyiket többször is. Tehát előbb vagy utóbb oda kellett jutnom, hogy tényleg megtegyem. Most, hogy megtörtént, tudom, valóságosan is meg kellett tennem egyszer.“ A regény szereplőiben — és az olvasóban is — felmerül a kérdés: nem volt Claire őrült? Az intelligencia hierarchiájában valószínűleg a normalitás alsó határán