Irodalmi Szemle, 1970

1970/8 - FOLYÓIRATSZEMLE - Révész Bertalan: Új tudományos fórummal gazdagodott a Vajdaság

feladatra vállalkozik, mint arra, hogy a Mátyás-tradíció szerb, horvát és szlovén nyelven fennmaradt epikai költészetét leltárba vegye, illetőleg a magyar és a délszláv népek népi elbeszélő költészetében meglevő rokonságokat, kölcsönös hatásokat kimutassa. Noha a közölt írás csak része egy terjedelmesebb tanulmánynak, máris olyan adalékokkal, eredményekkel kecsegtet, amelyek többek között az „eltűnt“ — de Mátyás udvarában még közszájon forgott — magyar nyelvű hősi-epikáról vallott eddigi gyér ismereteinket (pontosabban feltevéseinket) valamelyest gazdagítanák.

Jellegzetesen kapcsolattörténeti kutatáson alapul Andelic Magdaléna: „Margalits Ede, a horvát és szerb Irodalom magyar tolmácsolója“ című szép munkája. Margalits a tudós és műfordító ugyan nem ismeretlen, irodalomtörténetírásunk eddig is számon tartotta (a Magyar Irodalmi Lexikon 23 sort szentel neki), közelebbről azonban csak most ismerhettük meg, s ez önmagában is a szerző alapos munkáját dicséri. Legfeljebb a fordítót marasztaljuk el — a tanulmány eredeti kézirata ugyanis szerbhorvát nyelven készült —, mert bizony a fordítás nem mindenütt kifogástalan. Margalits nemes törekvéseiről talán a közvetlenül halála előtt keletkezett Önéletrajzában található egyik szép mondata tanúskodik legragyogóbban: „Hát hogyan ismerjék meg egymást a magyarok, a horvátok és a szerbek, ha az egyik nem ismeri a másiknak az irodalmát, és így nincs miből megismerniük e népek lelkületét?“ (81. 1.) Fordításainak budapesti körökben és a sajtóban való kedvező fogadtatása — a századfordulón! — meg éppenséggel azt bizonyítja, hogy az akkori Magyarországon sem volt mindenki soviniszta — amit egyesek jó ideje következetesen hangoztatnak —, legkevésbé a lite- rátorok és lapszerkesztők. Margalits önéletírásából most az is kiderült, hogy a Marko- énekek fordítása Gyulai Pál ösztönzésére született. — Végül feltétlenül említést érdemel Lőrincz Péter „Bánáti magánkönytárak" című művelődéstörténeti tárgyú kisebb írása. Mind a vállalkozás újszerűsége, mind pedig az oknyomozás tekintetében tisztes hely illeti meg a szóvá tett tanulmányok sorában.

íme öt tanulmány a tizenegy közül. Ha a többi nem is éri el az említettek színvonalát, ha az anyagfeltáró-gyűjtő szorgalommal nem is párosul mindig a végső eredmény, — valamennyiben ott munkál a híd — teremtés, a „rendezzük végre közős dolgainkat" elvén alapuló kölcsönös megismerés szándéka.

Végezetül még annyit: a szlovákiai és a vajdasági magyar kisebbség kulturálistudományos életének problémái, megoldandó feladatai igen hasonlóak, sőt nem egy vonatkozásban azonosak. Vannak területek — a CSEMADOK kultúrszervező tevékenysége, különféle regionális és országos rendezvények, közoktatásunk állapota stb. —, ahol mi állunk jobban, s ugyanakkor vannak olyan területek is, ahol a vajdaságiaktól alaposan lemaradtunk, ilyen például a fentebb említett szakterületek tudományos kutatásának intézményes úton történő szervezése, publikációs lehetőségek megteremtése, stb. Aligha vitatható, hogy Itt ellentmondással, pontosabban ellentmondásos kérdéskomplexummal állunk szemben, hiszen a tudományos élet szintjét, szükségességét éppen a kulturális élet, a műveltség színvonala határozza meg, vagyis egy közösségnek a tudománnyal szemben támasztott igénye: az alkotóé és fogyasztóé egyaránt; a mérleg ugyanis ezen a téren egyértelműen a mi javunkra billen... Ez az ellentmondásosság félreérthetetlenül jelez valamit, mégpedig azt, hogy kulturális életünkből máig sem tudtuk teljesen kiküszöbölni az egykori torzulásokat, legalábbis azok következményeit. Sajtónkban, értekezleteinken az utóbbi tíz év folyamán számtalanszor elhangzott: nincs tudományos életünk, hiányzik a hazai magyar nyelvű tudományosság; az azonban már alig, vagy egyáltalán nem, hogy mi ennek a valódi oka. Meggyőződésünk például, hogy amíg diákságunk nem részesül megfelelő szintű és intenzitású nemzeti történelmi oktatásban, addig a történettudomány művelésének legelemibb feltételei is hiányozni fognak. — Régóta hiányát érezzük (és szükségességét rengeteget hangoztatjuk, anélkül, hogy eljutottunk volna a realizálásig) egy, a vajdasági Hungarológiai Intézethez hasonló olyan hazai magyar intézetnek, mely a különböző tudományágak, szakterületek kutatásait összefogná, szervezné, irányítaná, és megteremtené a megfelelő publikálási lehetőségeket. Legfőbb ideje lenne, hogy ez a hiányérzet végre tetté, eredménnyé konkretizálódjék. Jól tudjuk, ezzel sem oldódna meg egy csapásra minden, — de hogy az Ígéretes indulás csak intézményes úton lehetséges, azt az újvidéki példa is bizonyítja.

Révész Bertalan