Irodalmi Szemle, 1970

1970/8 - Bagin, Albin: A líra napjainkban

hasson költészetnek. A költészet nem reklámozhatja a valóságot (mint ahogy önmagát sem).

Ma már nem helytálló az a tétel, hogy a szlovák költészetben a fejlődés hordozói a fiatalabb költők, mert időközben új művekkel jelentkeztek a félreállítottak [Novo- meský, Lukáč, Beniak, Silan), más költők bizonyos megújhodáson mentek át (Kostra), az imént még fiatalok tíz évet öregedtek, vagyis ma ők a középkorú nemzedék (Rúfus, Válek). A fiatalok egysége széthullott. A szenzualisták helyzete már nem oly kiváltságos, a fiatal költők közt is vannak, akik másként kristályosodnak ki (Ondruš, Buzássy). Ezzel a megállapítással nem kisebbítjük érdemüket, nem is hanyatlásról akarunk beszélni; a differenciálódás természetes következményéről van szó.

Strasser felosztása jól jellemzi a szlovák költészet fejlődésének az utolsó évtizedben megnyilvánuló ritmusát. Strasser 1961-re és 1965-re teszi a határvonalat. Ez az időszak bizonyságot is nyújt a lírai költészet etikai és esztétikai oszcillációjáról: a hatvanas évek elején az étosz uralkodott, 1965 körül az autonóm esztétikai érték dominál, a legutóbbi években ismét az etika oldalára billen a mérleg. A világ esztetizálása, illetve poétizálása a szenzualisták műveiben új és egyre finomabb kifejezőeszközökkel valósult meg, ám idővel ez a mód is megkopott, főként ha egyúttal erősödött az a meggyőződés, hogy a költő Szávának más funkciója is van, és jobban ki kell fejeznie az idők követelményeit. A téma nem sokat változott: maradt a szerelem, a halál, az elidegenedés, a megértés lehetetlensége — de már nem mint az esztétizáló reflexió vagy ábrázolás tárgya, hanem mint az etikai hangsúlyú vagy aláfestésű reflexió indítéka.

Az intellektualizálás és a költészet. A költészet egy helyben topogásának okait kutatva figyelembe kell ve.inünk az intellektualizálás követelményét. Ogy vélem, ha a kritika ezt a mozzanatot hangsúlyozza, elősegíti az érzelmi, az ösztönös lírizmus pusztulását. Az intellektualizálás a költészettől idegen megoldás, s a lírai kifejezés bonyolultságához, töredékességéhez vezet. A költői megismerés és a megismerés egyéb típusai közt kvalitatív különbség van; a verstől nem várunk tudományos elemzést. A vers integrálisán, de az egyes dolgokon keresztül ragadja meg a valóságot. A jelen költői termésében az intellektus főként abban tükröződik, hogy a versek —■ konstrukciók. Szárazon, önkontrollal jönnek létre, s a bennük foglalt megismerés sokszor álmegismerés. Ez a megállapítás csak figyelmeztetni akar az aráiyokra: az intellektus egyoldalú forszírozása miatt a költészet elveszti ösztönös korrektívumát. Bizonyos, hogy az ilyen irányú fejlődésnek vannak objektív okai is: az ösztönös líra területe a szépség szférája, amely a modern világban egyre szűkül. Érzelmi lírikusa szokatlanul kévés van a mai szlovák költészetnek: Silan és Rúfus, Banga, Peteraj. Nincs hiány ážonban a költészettel való filozofálásban és ideologizálásban. Az igazi költői filozófia ‘ nem függ össze közvetlenül és csak az intellektualizálással. Hamada tapintott rá a dolog lényegére, megállapítva, hogy a szlovák költőnek, helyesebben a költészetnek, kévésbé fejlett a valóságérzéke, s különösen kevés érzéke van a szociális valósághoz, s hogy a valósághoz nem mint értékrendszerhez, hanem mint tárgyi, anyagi valósághoz viszonyult. Törvényszerűnek érzem, ha a legnagyobb értéket azoknak a költőknek ■műveiben látjuk, akik mint értékrendet építik szüntelenül a maguk lírai világát. A mai lírikusok nagy része csak kérészéletű költői világot teremt egy-egy költeményéhez, az igazi lírai személyiségeknek viszont megvan a maguk egyedülálló, utánozhatatlan kozmosza. Van ilyen Beniaknak, Novomeskýnek, Silannak, Rúfusnak, Váleknek, s jórészt megteremtették a magukét a fiatalabbak közül Stacho, Ondruš és Buzássy is.

Az álértékek konjunktúrája. Az intellektualizálás igényének hirdetése hozzájárult az álértékek konjunktúrájához; ez a szlovák líra jelen állapotának legnyomásztóbb tünete. A kifejezést ugyanis el lehet „intellektuálisan“ sajátítani, egy más alkotó költői világát nem. Ez a válságtünet főként a legifjabb költőnemzedéket érinti. Strasser megállapítja, hogy a legifjabb nemzedék Stacho nemzedékéből indult ki, „megvett“ bizonyos költői technikát, s megfeledkezett róla, hogy a költészetben ki kell építenie a saját poétikai kiindulópontjait. A költő világa nem kifejezőeszközök, hanem értékek világa, s ebbe mindenkinek a maga taposta ösvényen kell behatolnia.

Az álértékek konjunktúrája más okokból is következik. Amikor nem akad, vagy nincs elég jelentős költői tett, akkor a mérce a középszerűség lesz, annak alapján alakul ki a norma. A válságot elmélyíti a kritika bizonytalansága is: maguk a kritériumok nem világosak. Kevés kritikus foglalkozik ma rendszeresen a költészettel,