Irodalmi Szemle, 1970

1970/8 - Bagin, Albin: A líra napjainkban

sikerek ellenére csak néhány művészileg nem jelentős, félig irodalmi, félig doku- mentumjellegű szöveget hagyott hátra.

Ami a szlovák irodalom ún. társadalmi létének kérdését illeti, beleértve az irodalom és az ideológia viszonyát is, ma, a hetvenes évek küszöbén gazdagabbak vagyunk két negatív tapasztalattal: lehet, hogy nem kellemesek, de elemzésük hasznos, főként a jövő szempontjából. A kérdést nem oldotta meg az, hogy az ötvenes években abszolutisztikusán azonosították az irodalmat az ideológiával, mert ez valójában megszüntette a társadalmi tudat e két formájának funkcionális specifikumát és ontológiai sajátosságát, s ezzel lehetetlenné tette köztük az igazi kölcsönös érintkezést. De nem hozott megoldást a tényleges, tehát tudományos ideológiai társadalmi önszemlélet hiánya sem a következő korszakban, amikor a szellemi tevékenység szabad játékterében nem a kiforrott művészi nézetek és elképzelések számára alakult ki egészséges légkör, hanem Hamada szavaival élve „a káosz, az eklekticizmus, az ad hoc tevékeny- ség stb." keletkezésére. Ezért az elmúlt évtized közepétől kezdve egyre több sző esik a szlovák irodalom belső válságáról. Az irodalom pontosan meghatározható értelmének eltörlését nem tudja ellensúlyozni vagy pótolni az irodalom korlátlanul szabad játéktere sem. Innen datálódik az a gondolat, amely szerint a szlovák irodalom jelene: nagy provizórium.

Ojra fel kell vetni a jelenlegi irodalmi tevékenység történelmi és társadalmi értelmének kérdését. Ez a kérdés nemcsak a múltra, hanem a jövő felé is irányul, s magába foglalja a tervezésnek, a mai irodalmi önszemléletből következő elképzelések megfogalmazásának kockázatos problémáját. Több mint húsz évvel ezelőtt a szlovák irodalom egy történelmileg új korszak küszöbére lépett; ez a korszak velünk együtt él, arculatát jó és rossz tapasztalatok barázdálják, de a rossz tapasztalatok is a kortársak élet- tapasztalatai. Történelmi elkerülhetetlenségénél fogva ez a korszak magában hordozza a megújhodás rejtett energiáját is: adottság és lehetőség egyszerre. A kérdésfelvetés és válaszkeresés során le kell mondani a húsz év előtti korszak „előnyéről“, amely abból származott, hogy a feltétlen megismerés szükségét pótolhatta a naiv hit és misztifikált illúziók optimizmusa.

Az irodalomkritika legsürgősebb feladata a tevékenység koncepcionális és projekciós oldala. Ez nem visszatérés a voluntarisztikus normázáshoz és az ún. egyedül üdvözítő nézetek és művészi megoldások követelményéhez, s különben is a visszatérés bármely formája lélektanilag eleve kizárt. Az Irodalomkritika nemcsak a kritikus egyedi önkifejezése, hanem egyúttal társadalmi kihatású tény, és bizonyos értelemben kollektív megnyilatkozás: képviseli az irodalmi alkotás szüntelen önszemléletét, része és formálója az irodalmi tudatnak. Ezért éppen az irodalomkritika van hivatva kialakítani azt, amit képletesen specifikus irodalmi ideológiának lehetne nevezni, vagyis azoknak a nézeteknek, eszméknek és terveknek az összességét, amelyekkel az irodalom tisztázza és indokolja nemcsak a maga helyzetét a világnak és a társadalmi fejlődés folyamatának történelmileg konkrét valóságában, hanem ugyanúgy az adott korban konkrétan megérzett és megélt saját specifikus érdekeit. Semmi sem sürgősebb, mint a bíráló önismeret racionálisan határozott jelenléte.

Albin Bagin: A líra napjainkban

A differenciálódástól az atomizálódásig. A megelőző évtizedhez viszonyítva nagyot változott a költészet helyzete: a fejlődés egysége megbomlott. Nem alakulnak csoportok határozottan körvonalazott poétika alapján, hanem elszigetelt egyedi törekvések mutatkoznak. Az utolsó tudatosan tömörült csoport, az „Osamelí bežci“ (1965), maga sem hagyományosan egységes, a poétikában és főként a költészetben belsőleg differenciált, csak a valőságszemlélet rokonsága tartja össze. Ebbe a folyamatba, amelyet már inkább atomizálódásnak nevezhetnénk, az értékek válsága is beleszólt, mert hiszen

— akárcsak maga az ember — a költészet is érzékenyen reagál a szociális és politikai, a tudományos és műszaki változásokra. V. MarCok megállapítása szerint az értékrend eltörlése maga után vonja, hogy az egyediben feltámadt az általánossá válás tendenciája; minden új alkotó kísérlet megváltásnak, felfedezésnek látszik, de nyomban