Irodalmi Szemle, 1970

1970/8 - Szjomin, Vitalij: A Donon fölfelé

rab ezen a csupa-vas hajón igen nagy jelentőséggel bírt. A kormányos keze alatt álló kis asztalkán egy lépcső és egy hajókalauz-album feküdt; a fénykép, amelyiknél a kormányos az albumot felütötte, azt a festői folyókanyart ábrázolta, mely éppen elénk tárulkozott. Egész idő alatt, mig csak el nem hagytuk a kanyart, újra és újra megcsodáltuk az elragadó, nagyszerű látványt; lassan haladtunk, s folyton tájékozódni szerettünk volna, mennyit tettünk már meg az útból s még mennyi van hátra.

Rosztovból este indultunk el. A bal parti cserjésben hadjárat folyt a szúnyogok ellen, füstpatronokat durrantgattak, és a füstfelhő a parttól a város felé szállt. A fehéresen kékesszürke füst eléggé sűrű volt, és úgy gomolygott, akárcsak egy igazi felhő, s lassan-lassan eltakarta előlünk a bal part villanyfényeit, a cserjést, az autósztráda- híd lámpasorát, majd azon túl az egész várost, fénypontjaival együtt.

Egész éjjel hajóztunk, s reggel ugyanazokat az építéstől mozgalmas partokat és ugyanazt a fáradt városi víztükröt pillantottuk meg, mely nem veri vissza a színeket. Jobban mondva, ezt csak én láttam. Utitársaim először hajóztak fölfelé a Donon, és abból ítélve, ahogyan kora reggel óta mohó kíváncsisággal üldögéltek a hajóorron, nekik minden tetszett. Ám én láttam, hogy a víz tompaszínű, hogy olyan, mintha a felszínéről lemarták volna a filmszerű fényhártyát. A szemikarakovszkiji zsilip építkezése felől lapos, síorrú uszályok jöttek velünk szembe, mind az önműködően billenthető rakfelületű gigantikus tehergépkocsik összevissza hajlított, agyongyötört karosszériájára emlékeztetett. Szürke kavicsot szállítanak, murvát vagy folyamkavicsot, melyet nehéz földgépekkel kotortak ki a folyófenékről, meg homokot, melyből még csurog a víz. Maga a hőség fakó, kőszínű árnyalatban vibrál a homok és a kavics fölött.

Csak másnap figyeltem fel rá, hogy a törött, zavaros víz kezd kissé világosabbá válni, és színe mindinkább hasonlítani az üvegpalack színére. Még nem áttetszővé, de olyanná, mintha az áttetszőség már nem járna messze. Közben az égbolt és a föld színei mind tisztábban és tisztábban tükröződtek benne, míg végül is teljesen élesekké és határozottakká nem váltak. Azelőtt ez a változás megtörtént már mintegy hatvan kilométernyire a várostól, most pedig ahhoz, hogy a töréshatárt elérjük, már százötven kilométer sem elég. Mintha ez az örökös motorzúgás és remegés kiverte volna a partokból, a vízből és a levegőből az életnek valamilyen színét.

Én olyan utcában lakom, ahol kétirányú a forgalom. Üj utca, a járdaszélre ültetett fák még meg se nőttek rendesen, esténként láthatja az ember, milyenek a meredező kőfalak, és milyen szürke, agyonjárt az úttest. Nappal fülsiketítő zaj hömpölyög az utcán. Számomia ez a zaj már rég elszakadt a gépektől, és egymagában gurul-görög összevissza, mert a zaj eíőérzete, auditív emlékképe akkor is jelen van már, ha semmilyen gép sincs a közelemben. A zaj minden este zizegve ülepszik le az utca mélyen fekvő kövezetére. Az ablakon át hallom a Diesel-gépek csikorgó fékezését, az autóbuszmotorok bőgését és az önkiürítő dömperek tankdübörgésre emlékeztető robaját. S ha lepillantok, látom, mennyire magába itta ez a zaj a kipufogó gázok szürkéskék színét. Az összes elképzelhető hangskála összerakható belőle; összenyomja, majd por- cikákra zúzza a levegőt, megváltoztatja a házfalak színét. Sőt még bent, a szobában, a könyvek borítólapjának színét is. S ez így megy nap mint nap! Egyszer elmentem az orvoshoz, megmérte a vérnyomásomat, és azt kérdezte, nem használok-e valami szert, ami az életkedv elvesztéséhez hasonló.

Elnézegetem a partokat, és arra gondolok, hogy az összevissza vágott, agyontaposott homok is nem a szakadatla 1 motorzúgástól és remegéstől rázódott-e olyanná, amilyen.

Ebben a szörnyű csörömpölésben, melyet fémnek fémhez verődése okoz, reggel óta egyre nagyobb és nagyobb a hőség a mi átkozott vashajónkon. Oldalához kötve egy másik hajót is vontat — egy kétszáztonnás olajszállító uszályt. Egyszer ezen az olaj- szállító hajón megpillantottam egy kutyát, amint lohol végig az átforrósodott vasfedélzeten. Tátott pofával szaladt, és úgy rémlett, mintha sűrű fehér bundája, melytől gazdája igazán megszabadíthatta volna, füstölne. Sajnálkozás fogott el, amikor arra gondoltam, mekkora lehet a hőség a szegény állat bundája alatt. Körmei csattogtak a forró vason, s mindig igyekezett a saját árnyékára lépni. Egyébként ez volt az egyetlen árnyék a hajón. A kutyát Fedélzetmesternek hívták.

Kihoidtunk a cső akból mindent, kihúztuk az árbocot, kiszedtük az evezőket, és lelocsoltuli vízzel.

V szont ámu atba ejtő, hogy milyen hamar lehűl a vas. Estére a hajón lehűl a levegő.