Irodalmi Szemle, 1970

1970/8 - Szjomin, Vitalij: A Donon fölfelé

rab ezen a csupa-vas hajón igen nagy jelentőséggel bírt. A kormányos keze alatt álló kis asztalkán egy lépcső és egy hajókalauz-album feküdt; a fénykép, amelyiknél a kor­mányos az albumot felütötte, azt a festői folyókanyart ábrázolta, mely éppen elénk tárulkozott. Egész idő alatt, mig csak el nem hagytuk a kanyart, újra és újra meg­csodáltuk az elragadó, nagyszerű látványt; lassan haladtunk, s folyton tájékozódni szerettünk volna, mennyit tettünk már meg az útból s még mennyi van hátra. Rosztovból este indultunk el. A bal parti cserjésben hadjárat folyt a szúnyogok ellen, füstpatronokat durrantgattak, és a füstfelhő a parttól a város felé szállt. A fehéresen kékesszürke füst eléggé sűrű volt, és úgy gomolygott, akárcsak egy igazi felhő, s lassan-lassan eltakarta előlünk a bal part villanyfényeit, a cserjést, az autósztráda- híd lámpasorát, majd azon túl az egész várost, fénypontjaival együtt. Egész éjjel hajóztunk, s reggel ugyanazokat az építéstől mozgalmas partokat és ugyanazt a fáradt városi víztükröt pillantottuk meg, mely nem veri vissza a színeket. Jobban mondva, ezt csak én láttam. Utitársaim először hajóztak fölfelé a Donon, és abból ítélve, ahogyan kora reggel óta mohó kíváncsisággal üldögéltek a hajóorron, nekik minden tetszett. Ám én láttam, hogy a víz tompaszínű, hogy olyan, mintha a fel­színéről lemarták volna a filmszerű fényhártyát. A szemikarakovszkiji zsilip építkezése felől lapos, síorrú uszályok jöttek velünk szembe, mind az önműködően billenthető rak­felületű gigantikus tehergépkocsik összevissza hajlított, agyongyötört karosszériájára emlékeztetett. Szürke kavicsot szállítanak, murvát vagy folyamkavicsot, melyet nehéz földgépekkel kotortak ki a folyófenékről, meg homokot, melyből még csurog a víz. Maga a hőség fakó, kőszínű árnyalatban vibrál a homok és a kavics fölött. Csak másnap figyeltem fel rá, hogy a törött, zavaros víz kezd kissé világosabbá válni, és színe mindinkább hasonlítani az üvegpalack színére. Még nem áttetszővé, de olyanná, mintha az áttetszőség már nem járna messze. Közben az égbolt és a föld színei mind tisztábban és tisztábban tükröződtek benne, míg végül is teljesen élesekké és határozottakká nem váltak. Azelőtt ez a változás megtörtént már mintegy hatvan kilométernyire a várostól, most pedig ahhoz, hogy a töréshatárt elérjük, már százötven kilométer sem elég. Mintha ez az örökös motorzúgás és remegés kiverte volna a par­tokból, a vízből és a levegőből az életnek valamilyen színét. Én olyan utcában lakom, ahol kétirányú a forgalom. Üj utca, a járdaszélre ültetett fák még meg se nőttek rendesen, esténként láthatja az ember, milyenek a meredező kőfalak, és milyen szürke, agyonjárt az úttest. Nappal fülsiketítő zaj hömpölyög az utcán. Számomia ez a zaj már rég elszakadt a gépektől, és egymagában gurul-görög összevissza, mert a zaj eíőérzete, auditív emlékképe akkor is jelen van már, ha semmi­lyen gép sincs a közelemben. A zaj minden este zizegve ülepszik le az utca mélyen fekvő kövezetére. Az ablakon át hallom a Diesel-gépek csikorgó fékezését, az autó­buszmotorok bőgését és az önkiürítő dömperek tankdübörgésre emlékeztető robaját. S ha lepillantok, látom, mennyire magába itta ez a zaj a kipufogó gázok szürkéskék színét. Az összes elképzelhető hangskála összerakható belőle; összenyomja, majd por- cikákra zúzza a levegőt, megváltoztatja a házfalak színét. Sőt még bent, a szobában, a könyvek borítólapjának színét is. S ez így megy nap mint nap! Egyszer elmentem az orvoshoz, megmérte a vérnyomásomat, és azt kérdezte, nem használok-e valami szert, ami az életkedv elvesztéséhez hasonló. Elnézegetem a partokat, és arra gondolok, hogy az összevissza vágott, agyontaposott homok is nem a szakadatla 1 motorzúgástól és remegéstől rázódott-e olyanná, amilyen. Ebben a szörnyű csörömpölésben, melyet fémnek fémhez verődése okoz, reggel óta egyre nagyobb és nagyobb a hőség a mi átkozott vashajónkon. Oldalához kötve egy másik hajót is vontat — egy kétszáztonnás olajszállító uszályt. Egyszer ezen az olaj- szállító hajón megpillantottam egy kutyát, amint lohol végig az átforrósodott vas­fedélzeten. Tátott pofával szaladt, és úgy rémlett, mintha sűrű fehér bundája, melytől gazdája igazán megszabadíthatta volna, füstölne. Sajnálkozás fogott el, amikor arra gondoltam, mekkora lehet a hőség a szegény állat bundája alatt. Körmei csattogtak a forró vason, s mindig igyekezett a saját árnyékára lépni. Egyébként ez volt az egyet­len árnyék a hajón. A kutyát Fedélzetmesternek hívták. Kihoidtunk a cső akból mindent, kihúztuk az árbocot, kiszedtük az evezőket, és lelocsoltuli vízzel. V szont ámu atba ejtő, hogy milyen hamar lehűl a vas. Estére a hajón lehűl a levegő.

Next

/
Thumbnails
Contents