Irodalmi Szemle, 1970
1970/7 - FIGYELŐ - Dobossy László: Költőidézés (Sáfáry László: Korforduló, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1969)
pszichotipia) „Nem tudom, mihez tartsam magam ebben az életben.“ (Ez az ősi szorongás) „Micsoda nagy nyugalom azé, aki... / akarattal elérte a semmit. / Micsoda öröm, ha már örülni se kell többet." (A soha-el-nem-utazás előestéjén) „A régiek a Múzsákat idézték. / ... mi saját magunkat idézzük.“ (A régiek) „Szakadatlan ifjúságom az, / hogy az élmény és nem a felelősség oldaláról élem át a dolgokat.“ (Intellektuális képzeletem) „...úgy zokogtam az élet iszonya fölött, akár a világ minden édesanyái. / ... / Kegyelmezz nekem, Isten, aki nem kegyelmeztem senkinek!“ (Harci óda) „Börtön az egész világ, s hogy rab vagy-e, nem attól függ, milyen nagy a börtön. /... / Már látom magam az állomáson, mely eddig csak metafora volt. / ... / ...elhárítom a hordárt, mint valami szörnyű vétket...“ (La-Bas, je ne sais ou...) A négyszemélyiségű Pessoa — akinek „egész életében poggyászt kellett csomagolnia“, s így élete „a soha-el-nem-uta- zás előestéje“ volt — olyan csodálatos belső tájakra vezette mégis az olvasót, ahol előtte senki sem járt. Óráját nem az objektív időhöz igazította, mégis olyan kozmosz törvényszerűségeit tárta fel, ahová eddig csak a misztikum és fantázia merészkedett. A Pessoa-életmű egy páratlan felfedezőút szerencsés megvalósulása. Ennek a költészetnek nem szépségében rejlik az értéke, hanem az energiafelszabadításban — a merész cselekvésben (önelemzésben). Az életmű minden sora objektivitásba oldódik. A modern mechanikai mérések eredményénél figyelembe veszik a jelen levő emberi test hatását is. llyképpon az objektív világ is mindenki részére más é.s más — ha figyelembe vesszük a tudatosításban részt vevő idegrendszert, illetve tudatot. A kérdés csupán az: elfogadjuk-e, hogy csak azok legyünk, amik éppen vagyunk — vagy megpróbálunk mindaz lenni, ami lehetünk (lehetnénk)? Hisz lényegében ismerjük előre egész életünket! Csupán lehetőségeink közül nem valósul meg mindegyik. (Nem valósítjuk meg mindegyiket.) Campos így summázza életét: „Egyszer, téren s időn kívül, egy étteremben / hideg pacalt tálaltak elém szerelem helyett.“ (Pacal — portói módra) Két lehetőség kínálkozik: elfogadjuk szerelem helyett a hideg pacalt — vagy sem ... Pessoa a harmadikat választotta: 2. és 3. személyiségével elfogadta, 1. és 4. személyiségével elutasította. (Persze más-más módon...!) így lett teljes, utánozhatatlanul teljes emberré!... Krédója: „Ogy lenni őszintének, hogy minden pillanatban ellentmondhassunk magunknak.“ Kmeczkó Mihály költőidézés (Sáfáry László: Korforduló, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1969) Mindig minden nemzedék megvertnek, eltékozoltnak, kallódónak hitte magát; az életbe — s esetenként az irodalomba — érve úgy érezte, későn vagy túl korán jött, a lényeges dolgokat már mások elvégezték előtte („mindent elmondtak már“ — panaszolta La Bruyére), vagy még hiába szól, segítő visszhang helyett gáncsot, bunkót, megvetést kap. Az a nemzedék, amely a harmincas évek elején sorakozott fel fegyvertelen világhódításra, .s még inkább a nemzedéknek a Csehszlovákiában kibontakozott és „hét próbát“ kiállt szárnya (hogy Balogh Edgár emlékező könyvét is — okkal — szóba hozzam), nem kétségesen a korán jöttek s ezért a korán elkallódók csoportjába tartozik. Visszagondolok ifjan elhunyt társainkra: Sáfáry Lászlóra, Ber- tók Jánosra, Berkó Sándorra, Sellyei Józsefre, Vass Lászlóra: mennyi tiszta szándék szállt velük sírba! S az élve tengődőknek is mennyi hitet, mennyi tudást, mennyi tapasztalást kellett méltatlanul másra pazarolniuk! Pedig népünk újabbkori történetében kevés olyan pillanat volt, amikor egy életbe induló gárda az övéhez hasonló spontán lelkesedéssel, az önérdeknek fittyet hányó veszélyvállalással s ugyanakkor jövőbe tekintő józansággal is vállalta volna a teljes azonosulást a munkásosztály és a parasztság forradalmi mozgalmával, egyidejűleg máig érvényes kísérletet téve a kelet-középeurópai népek haladó törekvéseinek összefogására.
