Irodalmi Szemle, 1970

1970/7 - FIGYELŐ - Duba Gyula: Szellemes kísérlet (I. Grekova: Kísérlet, Európa Könyvkiadó, 1969)

— élnek. Közhely, mégis a hétköznapok hőseinek kell neveznem őket, hogy jellemezzem lényegüket.

De előbb próbáljuk meg tisztázni a hétköznapok fogalmát, az élet és a dráma (tragédia) viszonyát.

A közismert szimbólum értelmében az élet hatalmas folyó, bővizű és lassú folyamóriás, mely megállíthatatlanul és eltéríthetetlenül hömpölyög ismeretlen értelmű öncélja felé. A dráma (tragédia) szigetecske, melyet az életfolyő körülmos, magába kebelez és maga mögött hagy. Mondhatnánk, hogy a tragédia (egyéni vagy közösségi) a perc, a pillanat, míg az élet a végtelen időtávlat, maga a korlátlanság. A dráma magányos fácska, baljósan szép, színes virág vagy cserje, az élet buja, mohó és elemi erejű dzsungel, kérlelhetetlen és becsvágyó szövevény, mely a magányos fácskát, színes virágot körülfolyja és elfogyasztja.

Miért kellett ezt elmondanom?

A személyi kultusz jelenségéről van szó, melyben mindennaposak voltak a tragédiák. Grekova regényhősei azonban nem áldozatai az önkénynek, élik — és túlélik — az elbukás lehetőségével terhes időt, az életet képviselik. S azt példázzák, hogy bármilyen kegyetlen kor volt a személyi kultusz korszaka, nem pusztított, nem pusztíthatott el mindenkit, mert maga az élet elpusztíthatatlan. S ebben az esetben ez alapvető tény, mert az életfolyam elsődlegességét, mindenhatóságát húzza alá. Grekova újszerűsége és érdeme, hogy e kor hétköznapjairól tudósít — a szenzációhajhászás vagy irodalmi feszültségteremtés túlzásaitól mentesen —, emberien, és azokkal ismertet mog, akik az élet természetes valóságaként élték meg ezt a kort, emberek maradtak benne, és emberként élték túl, hogy véget vessenek neki, megváltoztassák.

A társadalmi változásokat az emberek szívós életkedve, energiája és hétköznapi élni- akarása készíti elő. Tévedés ne essék, az író valóságszemléletével nem menti fel a személyi kultusz korszakát, de megfosztja misztikus valóságfelettiségétől, emberi közelségbe hozza, természetessé — mondhatnám természetté! — teszi, hogy bizonyítson egy feltételezett tételt: az emberi felsőbbrendűség és nagyság lényege talán abban rejlik, hogy az embet mindent kibír, átél, és közben ember marad.

3. A hatvanas évek elején többek között a cseh irodalom is felfedezte a „hétköznapok költészetét“. Az egyéniség egyszerre az érdeklődés középpontjába került, tüzetesen vizsgált „hős“ lett gondjaival, bajaival, apró örömeivel és mindennapos bánataival együtt. Az emberi valóság mint az egyetlen autentikus művészi téma felé való — törvényszerű — visszafordulás volt ez, mintegy reakciójaként egy évtized inkább eszmény-, mint emberközpontú irodalmának. Szellemi fejlődésével ez az apró emberke egzisztencialista tükörben kezdte nézegetni magát, és meglátta, hogy legyőzi őt a saját kicsisége, tehetetlensége, játékszervolta, s a világ, mint egy óriási szürke fal, ellene feszül. Nehéz pillanat, amikor az ember önmaga törpecégére döbben, és óhatatlanul felvetődik a kérdés: igaz-e ez maradéktalanul? Vagy már a kérdésfelvetés is helytelen, s az egzisztencialista tükörben látott kép csak egy a lehetséges képek közül, melyet csupán egyetlen tükör mutat?

Grekova „kis“ emberei nem törpék — nem is óriások! —, s ennek egy oka van: van bennük életerő. A tükör, melyben alakjaik felvillannak, nem egzisztencialista jellegű: teljesebb annál. Pedig a személyi kultusz árnya kitapinthatóan és szigorúan ott kísért körülöttük, de ezek az emberek nem adják meg magukat, élni akarnak, szenvedés árán is szeretni, érezni és élvezni az életet, megvalósítani önmagukat, mint ahogy soha, sehol a világon, egyetlen egészséges ember sem adja meg magát önként senkinek és semminek, s a veszéllyel szemben első mozdulata az ösztönös védekezés, az élni akarás gesztusa. És a személyi kultusz áldozatai? Ez a valóság egyik oldala: hiteles, tragikus é.s örök időkre figyelmeztető. Mementó! A másik oldal a Grcková rajzolta kép: a reményt felcsillantó, az erőt adó, a szellemi egészséget tükröző. Ez is volt, van és lesz. Űncélúságán és egyediségén túl mit jelent az elbukás, a halál, ml az értelme, hatása, milyen méretekben jelent valakinek valamit? (Természetesen másnak, mint aki elbukott, a rajta kívülieknek, a világnak!) Mi a halál jelentősége az életben, az Irodalomban? A halál mindennek a vége, a pillanat, a — semmi. A halál jelentőségét a tőle való félelem növeli meg, nem maga a ténye hat, de a lehetősége. A drámában sem a tragédia csúcsa a lényeges — az még komikusán is hathat —, hanem annak emberi minősítése — oka ás következményei —, azok az összefüggések,