Irodalmi Szemle, 1970

1970/7 - DISPUTA - Csanda Sándor, Egri Viktor, Grendel Lajos, Hamar Kálmán, Kövesdi János, Mészáros László, Szitási Ferenc, Dr. Turczel Lajos, Zsilka Tibor: Ankét irodalmunkról

1. Megvallom őszintén, roppant nehéz e kérdésre egyértelműen válaszolni. A regények közül Rácz Olivér „Megtudtam, hogy élsz“ című regényének első két részét olvastam el utoljára élvezettel. Ami pedig az elbeszéléskötetet és a versgyűjteményt illeti, hát itt kissé kitérő és mentori választ kell adnom. A kérdésfeltevés ugyanis nem a legsikerültebb, mert elbeszélés- és verskötetet nem mindig és nem mindenki szokott „egy szuszra“, ültében elolvasni. Talán .senki sem veszi zokon, ha azt mondom, hogy a szlovákiai magyar elbeszélésköteteket általában nem úgy szoktuk olvasni, mint történetesen egy Maupassant- vagy Csehov-kötetet, vagy akár Móricz Zsigmond vagy Kosztolányi Dezső novellagyűjteményeit. Az Esti Kornél például elejétől végéig leköti az olvasó figyelmét, szinte minden fejezete, illetve novellája újabb és újabb (esztétikai) információkat tartalmaz. Ugyanakkor a szlovákiai magyar irodalmi művek egyik jellemző sajátossága az egyenetlenség. De ha már a kérdés axiológiai következtetésekre csábít, az említett Rácz-regényen kívül szubjektíve elsősorban Duba Gyula prózáját tartom érdekesnek. És a versgyűjtemények? Általában mindegyikbe belelapozok, egykét verset el is olvasok belőlük, de mind ez ideig egy verskötet sem „késztetett“ arra, hogy „egy szuszra“ végigolvassam. Ezt azonban úgy mondom, mint az irodalmi művek olvasója, nem pedig mint értékelő szakember!

2. Azt hiszem, erre a kérdésre már részben válaszoltam. Itt Inkább a „kicsi, de miénk" jelszó igenlésének a veszélyére figyelmeztetnék néhány szóval. A legújabb szociológiai felmérések arról tanúskodnak, hogy az olvasó nagyon is válogatós és kíméletlen konzumens. Az ő számára a legtöbb esetben nem mérvadó az, hogy az irodalmi alkotás a szlovákiai magyar irodalom, a magyar irodalom vagy akár a világirodalom termékei közé tartozik. Igaz, egy-egy mű olvasását, sőt elolvasását a szerző neve vagy más tényező is determinálhatja, de a belső, az olvasó énjében végbemenő, intim értékelés pozitív vagy negatív voltát és jellegét mindez aligha befolyásolja. Az értékelés tehát a szó legszorosabb értelmében magánügy; az olvasó éppen ennek következtében mindig könyörtelen bíráló. Elvet mindent, ami nem tetszik neki, ami nem érdekli őt. Ennélfogva a gyengét, a rosszat, a kevésbé érdekeset egyszerűen visszautasítja. A visszautasítás tetőfoka meg minden bizonnyal az, ha — irodalomról lévén szó

— az olvasók kirekesztik érdeklődési körükből, érdekszférájukból valamely irodalom termékeit. Nos, ha jól emlékszem, Kardos István néhány évvel ezelőtti felmérései inkább pesszimizmusra adnak okot, mint optimizmusra; jóllehet a kérdezettek zöme a magyar- és a világirodalom alkotásait sem igen ismeri, ami semmiképpen sem a magyar vagy a világirodalom válságát szignalizálja, nem arra figyelmeztet. Az egyik is, a másik is létezhet és fejlődhet a szlovákiai magyar olvasók nélkül. Viszont a szlovákiai magyar irodalom főképpen és elsősorban az itteni olvasóközönségnek szól, neki íródik. Ha egy-egy mű itt nem talál visszhangra, ha itt visszautasítják, akkor teljesen funkciótlanul, légüres térben mozog; ráadásul arra sincs semmi remény, hogy az ilyen alkotást majd az utókor fogja felfedezni. Mik hát az „igények“ a szlovákiai magyar irodalommal szemben? Az, hogy ne a „kicsi, de miénk" jelszó alapján kelljen értékelni termékeit; az, hogy a szlovákiai magyar irodalom is „kiváltságmentes“ legyen. Mert az olvasó nem jószívű tanár bácsi vagy mindent megbocsátó apa, hogy képes behúnyni a félszemét, amikor az olvasmányt értékeli. Az igazság inkább az, hogy már az első lap vagy lapok elolvasása után félreteszi a szépirodalmi alkotást, ha nem tetszik neki, ha nem ragadja meg a figyelmét. És az írók, költők mégiscsak az olvasóknak írnak, nekik szánják regényüket, elbeszélésüket vagy költeményüket.

3. A „meghatározó“ talán erős, hangzatos, sőt bombasztikus kifejezés. Nem vagyok irodalomtörténész, de úgy gondolom, hogy a magyar irodalom egy-egy jelentős alkotásával kapcsolatosan csak az utókor kezdett hasonló jelzőket, szavakat használni. Bessenyei György Ágis tragédiája vagy Vörösmarty Mihály Zalán jutása ma ugyan korszakalkotó műnek számít, de kérdés, hogy vajon a lázas cselekvés és a tömérdek munka hevében a kortársak tudatosították-e ezt? így esetleg a szlovákiai magyar irodalomban is születhettek az elmúlt tíz évben alkotások, amelyek lényegesen meghatározhatják e kis irodalom fejlődésének további menetét, de egyelőre erőmet, képességeimet meghaladó feladat lenne felsorolni őket. Viszont nem hinném, hogy az örökös klasszi- fikálás, a deklaratív kinyilatkoztatások és értékmeghatározások, illetőleg a szerep- és küldetéskeresések megoldhatják a szlovákiai magyar irodalom problémáit.

Zsilka Tibor, a nyitrai pedagógiai fakultás tanára