Irodalmi Szemle, 1970

1970/7 - HAGYOMÁNY - Fried István: A csehszlovákiai magyar irodalom kezdeteihez

madarakról, melyek csőrükben az emberszívet viszik fészkükbe hogy jelmelengessék gyilkos századok hideglelését az új oszlopokról ír — amelyek alapját didergő hajszában tapossuk és a boltozatról ír — s a láz világnagy sátora alatt időmutató karja mélybe hull...“

Földes Periszkóp-beli színdarabja verseire rímel. E verseket — szintén a Periszkópban — Fábry Zoltán értékelte. Cikke rövidített formában a Kassai Naplóban is megjelent. „A tömeg forradalmár emberségének kinyilatkoztatása. A negyedik osztály mindent vállaló hangja." Am Földes csupán az egyik végletet jelentette. Tőle Sebesi Ernő s a romániai, bécsi lapokban szereplő többi munkatárs képviseli az átmenetet. Földes lendülete, izgatott hangvétele később elcsitult, ellankadt, az 1935-ben megjelent gyűjteményes kötete (Némák indulója] sokkal elvontabb, „higgadtabb“ verseket tartalmaz, mint a darabosságával, Kassák-sorokkal terhes előző kettő. „Teremtenünk kell újat és kacagót magunkból“ — írja. „Mutasd a véres szót: föld, ember, utca!" — szólítja föl egy kissé görcsösen önmagát. Amit csak a legnagyobbak, József Attila, Aragon vagy Majakovszkij voltak képesek megtenni, hogy ti. az izmusokat magasabb szinten hozták szintézisbe a „szociális világnézettel“; amit Kassák megtett megtisztul tan bölcs öregkori költészetében, arra Földes nem volt képes. Inkább elhallgatott. Ám az elhallgatásnak a jelei ott vannak már első műveiben: Vonat-szimbóluma inkább a célja tévesztett, ma divatos „katasztrófa-irodalmat“ előlegezi; az „emberirodalom“ pedig túlságosan a lendületre, az erőre épült, nem árul el költői-emberi tartalékot, mely az esetleges válságon túlviheti.

A lshiggadásnak s evvel együtt a lassú elerőtlenedésnek példáját mutatja Sebesi Ernő is. A Diogenes még így köszöntötte: „Az új ethikának egy tüzes szavú apostola dadog még benne, fog az még tüzes nyelveken beszélni" Valóban, első elbeszélései az avantgardista prózaírót előlegezik. Bábel című novellája egy tüntetés expresszionista rajza („Törpe pillanatok kiöklöndözték a hazug történelmet"), Történelem című elbeszélése egy tisztiszolga lassú öntudatra ébredésén keresztül ábrázolja a forradalom felé haladó 1918-as esztendőt. A Periszkópban közölt Vízió a hegyen nem méltatlanul sorakozik az expresszionista kísérletek közé. Ám prózai zsengéiben is ott a másik Sebesi, aki puha részvéttel közeledik a társadalmi élet peremére szorult, „fél-emberek“ felé, s megragadó pillanatképekben ábrázolja a világháború, az államfordulat elesettjeit, az őrület bizonyosságába menekülő félrecsúszott életeket. A Diogenes egész sorozatot közöl Sebesi novelláiból (17 elbeszélése jelenik meg 1923 s 1925 között), s e sorozatot végigkísérve figyelhetjük meg: hogyan halkul el a komor novellahang, mind több benne a líra. Sebesi költészetének kettősségét jeleztük — már Bálint György meglátta, ez majd csak a fasizmus szorításában enged föl némileg, a 30-as esztendők fakasztanak föl néhány maradandó Sebesi-verset. Az egyhangúság, a lágyság, a jellegtelen részvét ott leskelődik a Sebesi-zsengékben.

Épp az irodalmi élet hiánya okozta, hogy a költők nem tudták levetkőzni gyengéiket. Alkalmi kritikusok — és Fábry Zoltán: így jellemezhetjük a 20-as esztendők szlovákiai magyar kritikai életét. Az egymással elég élesen szemben álló két tábor olykor nem is irodalmi, hanem irodalompoltikai harcokat vívott — s a vesztes az irodalom maradt. Pedig: tehetség akadt. Szinte meglep, hogy a Génius például már 1924-ben Szlovenszkói Helikon című sorozatot indíthatott: Juhász Árpád, Simándy Pál, Sebesi Ernő, Komlós Aladár, Mihály Ödön és Szenes Erzsi részvételével; hogy a Diogenesben Kaczér Illés, Jarnó József, Antal Sándor is szerepelt; a Periszkópban: Neubauer Pál, Mihályi, Sebesi, Földes, Fábry. Hogy Komlós Aladár színvonalas és ma is érvényes kritikákban számolt be a Géniusban Márai, Antal Sándor, Mécs László, Győry Dezső köteteiről. Mindez azonban nem Szlovákiában történt, hanem Bécsben, Erdélyben, kis példányszámú lapokban (a Periszkóp például 1000 példányban jelent meg, nagy részét azonban nem sikerült eladni)... Szlovákiában a dilettantizmus burjánzott; az igazmondó kritika nem számíthatott elismerésre. Fábry Zoltán e helyzet elemzésére idézi Komlós Aladár hozzá írott levélrészletét: „Boldogan menekülök a szlovenszkói magyar kultúráiét mérgezett, szörnyű atmoszférájából." (Irodalmi Szemle 1968/2.) S ha később születtek is figyelemre méltó alkotások (Győry verseskötetei, Darkó regényei stb.), egységes, vitákkal teljes, mégis irodalmat teremtő irodalmi élet nem született